Mindent túl gyorsan akarok. A felejtést, a változást, új barátokat, új terveket…- mintha minden úgy menne, mint a karikacsapás. És csodálkozom, hogy még mindig rossz és még mindig szenvedek vagy hogy ha eszembe jut, még mindig dühös vagyok, tehetetlen és kontrollálatlan.
Azt mondják, a szakítás olyan, mint a gyász. Ez igaz is lehet, rám nézve viszont csak tetézi a dolgokat, mert én eddig még senkit sem veszítettem el, aki nagyon közel állt hozzám… Így nem tudom kezelni sem a gyász érzését, sem ezt a jelenlegi helyzetemet. Üresnek érzem magam. Összetörtnek. Csalódottnak. Megbántottnak. Semmihez sincs kedvem…de mégis megyek, és csinálom, mert nem lehetek csak itthon a nap 24 órájában és mert ha megyek és csinálom, máris jobb. Máris kevesebbet gondolok rá, kevesebbet rágódok, vagy ha épp van kinek elmondani, mi bánt, akkor az is segít.
Csak ezzel az ürességgel nem tudok semmit sem kezdeni…Vajon lesz valaha jobb? Lesz valaha olyan ember, aki be tudja ezt a sebet gyógyítani? De mégis, ezek után kiben bízhatok? Vagy hogyan?
Annyira megbíztam T-ben. Kimondhatatlanul. Ő volt mindennek a viszonyítási alapja, ő volt az, akinél már az első perctől kezdve éreztem, hogy vele működni fog. Az ő véleménye volt mindig az első. Mindig minden csak érte, miatta volt, és a felelősség mégis mindig az enyém. Sosem vállalta…Utólag persze mindig én voltam a hibás mindenért. Rajongtam érte. A szerelméért. És a legrosszabb, hogy hagytam magam. Hogy hagytam magam átverni – mikor mindig olyan elővigyázatos voltam…hogy hagytam őt közel férkőzni a lelkemhez, hagytam, hogy a hülye kis beszólásaival megbántson, ami után védekezésül csak azt mondta, hogy nem érti, miért sírok, rá még soha senki nem mondta, hogy bunkó… Sokszor sírtam mellette, bármikor meg tudott bántani. Ahhoz nagyon értett… Egyszer találkoztunk az anyukájával, előtte persze veszekedtünk valami baromságon. Kértem, hogy hagyjuk abba, mert nem akartam hogy a mamája sírni lásson – milyen gáz már az! – de csak nem hagyta. Utána ezért is én voltam a hibás…hogy milyen rossz képet festek róla az anyukája előtt!! És én mégis…csak ő, csak és kizárólag ő létezett számomra. Annyi érzelmet adott nekem, ami hiányzott, amit addig még sosem kaptam, hogy úgy gondoltam, valamit valamiért. Én alapból is érzékeny vagyok, egy szomorúbb könyvön is el tudom pityeregni magam, így mindig bebeszéltem magamnak – meg ő is nekem – hogy én csak azért sírok, mert sírós vagyok. Egy hisztis kislány. Véletlenül sem azért, mert megbántott…
Az meg már másik téma, hogy mindig kislánynak tartott és kislányként kezelt. Sosem nőként. Pedig hogy vágytam volna rá! De hogy viselkedjek nőként, ha nem kezelnek annak? Ha én vagyok Nyuszifül, az aranyos, cuki, ügyetlen, bohém kis Nyuszifül? Nagyon szerettem volna nőnek lenni mellette, hogy én lehessek a Nő az életében. De erre esélyt sem adott. A nő már létezett neki, és az anyukája volt az. Hozzá viszonyított mindig mindent – bár ezt sosem vette észre. És az a nő…mindenben tökéletes. Legalábbis T szerint. Valószínűleg minden nőben ezt a fokú tökéletességet keresi, és sajnos csalódni fog, mert tökéletes ember nem létezik. Az anyukája sem az, de ezt ő sosem látta meg. Az a nő tényleg aranyos, és nagyon jó ember és kedvelem is, de olyan fokon irányította mindig a fiát – és ezt a fiú annyira nem vette észre sosem, hogy az már kabaréba illő. Mondott neki valamit, amihez T-nek semmi kedve sem volt, aztán mégis megcsinálta, mert az anyukája mondta neki… Egy ilyen anya mellett nehéz is volt labdába rúgnom. De ahogy tökéletes ember sem létezik, tökéletes kapcsolat sincs. Én el tudtam fogadni T hibáit, még ez az időleges bunkóskodás is olyan volt, amit ott és akkor azt éreztem, tudok kezelni. Úgy gondoltam, a viták is olyanok, amik minden kapcsolatban megvannak, csak intelligencia kérdése, tudjuk-e és hogyan kezelni. De nem? Nincs olyan emberi kapcsolat, ahol nincs összetűzés. Épp a kitartás lenne a lényeg! Hogy kitartasz a másik mellett mindig és mindenben, hogy megoldod a gondokat, hogy ha annyira nagyon szereted, akkor nem adod fel, nem töröd össze a szívét és nem ez az első dolog, ami felmerül a fejedben, hanem a megoldás. Mert minden megoldható – ha nem, akkor egyszerűen csak nem akarod megoldani. Ő azonban egyedül szépen lejátszotta a fejében és úgy döntött, véget vet ennek. Egyedül. Tényleg igazi társ volt, nem?
(Azt már meg sem említem, hogy amúgy már több mint 1 éve az eljegyzés gondolatával “fárasztott”. Fárasztott, mert mindig azt éreztem, mintha ezt én követelném ki tőle, mintha mindig ezt éreztette volna velem, közben én nem ezért voltam vele. Sosem ez volt a célom. De 1 éve szinte heti rendszerességgel beszélt erről. Barátok előtt is! És még a szakítás előtt is…Meg fogom én ezt érteni valaha? Miért beszélt róla, ha valószínűleg már hetek óta agyalt a szakításos dolgon? Ha ennyire kellettem neki, hogy már ilyen szint is szóba került, akkor végül mégis miért a könnyebb utat választotta??? Sosem fogom megérteni…)
Oldal ajánlása emailben
X
Legutóbbi hozzászólások