Ilyen előzmények után tegnap felhívott. Éppen a buszon ültem, amikor megcsörrent a telefonom – a számát hétvégén kitöröltem, a gyomrom mégis összerándult, hisz mégiscsak felismertem az ismerős számsort. Hozza haza a cuccaimat és péntek reggel átjönne velük, de hát ugye nem leszek itthon, ami jobb is. Viszont úgy kiakadtam ezen a pár másodpercen, hisz mindennél távolságtartóbb és tartózkodóbb volt a hangja (mégis, mi mást vártam??), hogy utána 20percig csak bőgtem. A buszon. Szép…

Az este hátralévő részében koktéloztam egy volt munkatársammal, így az alkohol és a telefonálás hatására írtam neki egy üzenetet: “Ezek után már sosem fogunk normálisan beszélgetni?” Másfél órával utána már mély álomban voltam, amikor felhívott, felkeltem és beszéltünk. Pedig tudja, hogy fél 1kor én mindig aludni szoktam.

Nem volt rossz beszélgetés, de most még jobban hiányzik. Elnézését kértem az sms-ért, mondtam, sokat ittam, erre ő meg azt, hogy reméli, nem annyit, mint ő és hogy az alkohol rossz tanácsadó. Szóval most már azon is pörgök, hogy vajon mit csinálhatott részegen? Mintha rám tartozna. Csak hát…ismerem ugye. És ha ő sokat iszik, akkor szarul van nagyon, ami a beszélgetésből is lejött. Majd mintha számon kért volna, hogy 2 hónapig nem kerestem… Végül pedig csak mondtam neki a műtétet, amin meglepődött, erre kontráztam, hogy valami csak kell, hogy jobban érezzem magam, nem? Erre már nem tudott mit mondai.

De végül holnap hazaköltöztet. Végleg. Azt hiszem, nem szabad többet keresnem. Közben pedig iszonyúan sajnálom, hiányzik, segíteni akarok rajta, csak nem értem, miért. Utálnom kellene…És nem tudom. Valaki pofozzon már fel, rázzon meg és ordítson rám, hogy “Csilllla, legyen eszed!!”

Eszem az nincs mostanában. Már azt is érzem, hogy szeretnék a barátja lenni majd idővel – erre gondoltam abban az üzenetben is, de egyelőre azt sem tudom, képes leszek-e valaha rá. hát hülye vagyok én?!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Írtam tegnap egy pro-kontra listát, a pro rész nélkül a kapcsolatunkról. Szóval lényegében egy csak kontra listát, amire úgy érzem, szükségem van. Ha kicsit elbizonytalanodnék, vagy épp kezdene enni a fene és jönnének a hülye, önpusztító gondolatok, csak rápillantok, és máris kerekebb a világ. Tényleg hasznosnak érzem, és mindenkinek ajánlom is. Bár a Jóbarátokból tudjuk, hogy nem szép dolog egy pro-kontra lista, de ebben az esetben, mivel a szakítás már megtörtént, eltekintek ettől 🙂

Szóval: Miért nem volt jó nekem?

• cigizett – engem nagyon cigi ellenesnek neveltek, így ez az egy dolog T-ben, amiről nem tudtak otthon
• utálta a bicajosokat – míg itthon éltem, rengeteget tekertem, de persze Győrben is. imádom a szabadságot, amit nyújt. ő ezzel nem így volt…már akkor is puffogott, ha meglátott egy bicajost!
• irreálisan ragaszkodik a szülővárosához, az anyjához, a barátaihoz, a gimis emlékeihez…
• nem voltam boldog, sem önmagam mellette. egyedül hagyott..nem segített beilleszkedni, se barátokat szerezni. Bezárkóztam a vele töltött idő alatt, és rengeteg munkám lesz még vele, hogy újra ki tudjak nyílni.
• pesszimista, negatív – sosem értette, miért jelentkezek én álláshirdetésekre, mivel úgyis csak ismerősöket vesznek fel így nekem esélyem sincs…
• nem támogatott, mindenért kritizált – főleg az utolsó hónapokban. Semmi sem volt jó, amit csináltam.
• nem én voltam számára az első
• hétvégén legszívesebben ki sem mozdult a lakásból, miközben én olyan ember vagyok, aki mindig csak menne
• semmiért sem vállalta a felelősséget
• egy neveletlen gyerekként kezelt
• nem volt a társam

Elég sok tüske van még bennem, így ez a lista is elég hosszú lett, de úgy érzem, a fő tanulsága nyilvánvaló: köztünk ez előbb vagy utóbb véget ért volna. Sajnos a mi utunk nem egyezik. Örülök, hogy végre én is látom ezt.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Hát, gratulálok magamnak. Megittam este egy lattét, egy kis gyengét, ami ugye sosem befolyásolja az alvásomat. Ja, sosem…Soha ne mond, hogy soha. Körülbelül 3-ig nem tudtam aludni, és utána is csak nagyon ébren. 7kor keltem is és azóta “dolgozok”. Csak kicsit fáradtan…

Nem tudom, mi történt velem, a miérteket inkább. Megint egész éjszaka gondolkodtam. Természetesen T-n és valószínűleg azért, mert hétvégén a közös barátokkal pesten volt, így tegnap még inkább szóba jött, beszéltem róla, ami fájt, bántott és elkeserített… Most ott tartok, hogy soha többet nem akarom látni, beszélni vele, vagy keresni. Közben már azt tervezem, hogy ha megyek Salzburgba, útközben leszállok Győrben és elmegyek a lakáshoz…Szóval nagyon kiszámíthatóan és logikusan gondolkodok, igen.

De tudom, ez csak egy pillanatnyi mélypont. Megint nagyon hiányzik a barátsága, a humora, a nevetések, és mivel még semmi sem tudja pótolni, sokat gondolok rá nagyon…Viszont a héten megműtik a szememet!! Egyelőre fel sem tudom fogni, pedig ez az a cél, amiért most erősnek kell lennem és ki kell tartanom. Csak ugye ez a szemműtét is olyan…minden vágyam, hogy tudjon róla és felhívjon utána. Pedig tudom, hogy nem tudja és nem fog hívni és hogy nem is lenne jó, mert a hangja megint csak padlóra küldene…az a vacak reménykedés. Ugye idővel jobb lesz?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Kirándultam, lejártam a lábam, nevettem, fotóztam, láttam hóvirágot és ragyogó napsütést, mókust átszaladni az úton, terveket szőttem, fizetés nélkül távoztam, vodkanarancsoztam majd pálinkáztam a koliban, táncoltam, barátkoztam, buszoztam, aludtam, főztem, nagyit látogattam, vezettem – menő voltam és boldog, boldog, boldog.

Jó hétvége volt. Köszönöm.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(A közös baráti társaságban)

Mostanában nagyon foglalkoztat a téma, emellett egyre inkább érzem, hogy rossz velük. Persze, vannak jó pillanatok, és tetszik, hogy nagyon figyelmesek: látni rajtuk, hogy ügyelnek, hogy véletlenül se említsék őt, vagy bármit, ami vele kapcsolatos. De tudnak róla. Tudják, mit csinál, hogy van, vagy éppen hol. Együtt szerveznek programokat. Vele és nem velem… Ha itthon van, minden csak körülötte forog – én minden nap itthon vagyok, de körülöttem sosem forog semmi sem. És nem hiszem, hogy tudatosan, de ők választottak. Észrevétlenül is Őt választották.

Persze, hisz az ő barátai voltak…és tudom, fordított helyzetben én is azt várnám a barátaimtól, hogy engem támogassanak, hogy velem jöjjenek nyaralni és velem legyenek, amikor szükségem van rá. Csak hát igen, én voltam olyan hülye, hogy lemondtam a saját barátaimról érte, mert nekem csak ő létezett. Akkor nem mintha számított volna, de én ezt a gesztust sosem kaptam meg tőle.  Így most persze megint én vagyok az, aki egyedül maradt. És aki keresgélhet magának új társaságot. Akiket soha többet nem fog elhagyni egy ilyen hülye önző ember szerelméért.

Menni fogok. Nagyon nehéz, mert szeretem őket. Szeretem a társaságukat, a vicceket, a személyiségüket, de nekem már nincs helyem köztük. Igazából sosem volt…engem csak befogadtak. És ez most szarabb érzés, mint a szakítás maga volt. Most duplán egyedül és üresnek és céltalannak érzem magam…

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

és ha a nap süt, a kedvem is jobb. Hiába vagyok mosott szar állapotban, az ablak mellett ülni, a laptoppal az ölemben dolgozni és néha kibámulni a hihetetlen februári napsütésbe nagyon felemelő.

Beszélgettem ma egy általános iskolai osztálytársammal. Elköltözött Győrbe egy srác miatt. Akivel még csak ismerkedik… Persze, tagadja, hogy a srác miatt és részben érthető is, hogy megy és csinálja, főleg mert munkanélküli egy ideje és ez persze neki sem hiányzik, de na. Miért mindenki a maga hibáiból akar tanulni? Munkát keresni mindenhol nehéz és egy bölcsésznek Győrben sem könnyebb. Egy közgazdásznak sem… A számok nem ezt mutatják, persze, én is naponta nézegetem az álláskereső oldalakat és látom a különbségeket, de mivel sokkal nagyobb a verseny, nehezebben is tud rád találni egy cég és nehezebben tud megtalálni az az állás, amire vágysz. Egy mérnöknek igen, könnyebb Győrben, lehet vissza kéne mennem az időben pályát módosítani s ma már én is nagyon sikeres hibrid-autó tervező lehetnék. Vagy bármi autókkal kapcsolatos…

Értem én, hogy szerelem így meg úgy. Bátornak kell lenni, persze, ha túl leszek ezen a mostani mélyponton, valószínűleg én is bátor leszek megint. A szerelemért mindent meg hasonlók… De könyörgöm: ha még csak össze sem jöttél valakivel, ha nem ismered eléggé, nem tudod, hogy működnétek együtt vagy nem ismered a kedvenc kajáját és még csak munkád sincs egy idegen városban NE KÖLTÖZZ EL ODA!! Ha dühít, hogy nincs munkád és szeretnél, menj a fővárosba. Nem a legjobb lehetőség, de ott biztosan lesz, ismerősök pedig majd jönnek. Nem adhatod fel ezt azért a pici esélyért, hogy hátha jó lesz. Nem szolgáltathatod ki magad ennyire nagyon. Ha nem jön össze mi lesz veled? Igen, legalább megpróbáltad, de még rosszabb lesz onnan hazajönni és megint itthon próbálkozni, miután láttad, mennyivel jobb máshol. Már csak a körülmények is.

És ezzel most magamat is nyugtatgatom…A szívem szakad meg, annyira hiányzik Győr, de a realitás sajnos az, hogy nekem ott – egyelőre – nincs helyem. A kedvenc erdei futópályám tudom, hogy visszavár, a szuper bicajutak, amin keresztül-kasul bárhova eljutottam, a kis tavacskák, amik megszínesítettek mindent, és persze Sün Balázs, akit esténként almával etettünk az ablakunk alatt, ezek a dolgok mind visszavárnak. Még messze van az idő, hogy visszajussak oda, lehet, sosem jön el. Hogy is mondta mindig T? Az élet kegyetlen… Most én is így érzem. Annak ellenére, hogy süt a nap.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nem tudok aludni. Órák óta csak forgolódok, köhögök, gondolkodok és így nincs értelme csak feküdni. Napok óta beteg vagyok – torok, fejfájás és hasonlók, és erre ma rá is tettem egy lapáttal: elmentem Debrecenbe wellnessezni, ami hát, most már biztos, hogy nem gyógyszer a betegségre. Szóval mától szigorúan csak gyógyulok – ezt valszeg holnap sikeresen meg is tudom valósítani, aztán hétfőtől, a mókuskerék elindulásától, ismét háttérbe szorul majd.

De időt szánni magamra mindig hasznos. Mostanában tényleg mindent megteszek magamért és a lelkemért, főleg olyanokat, amik jól esnek, olyanokkal, akiket szeretek és jókedvre derítenek. Sokat agyalok a céljaimon is. Egyelőre a mottóm még mindig (a “változások éve”-től eltekintve) a hagyom magam sodródni, de úgy érzem, hogy ha összejönne az a németországi ösztöndíj, amiért annyira lelkes vagyok mostanában, akkor a lelkesedésem mellett nagyon boldog is lennék. És erre nagyon szükségem lenne most. Nincs biztosíték arra, hogy ott megtalálom a helyemet vagy bármit is, amit keresek, de kihívást akarok, valami mást, valami változást. Hogy értékesnek érezhessem magam. Az önismeret és a Lány nagyon sokat segít ebben, és az eszemmel tudom is én, hogy értékes vagyok, de kell valami, hogy ezt el is tudjam hinni és át is tudjam érezni.

Nem érdemelt meg engem… Ez is olyan dolog, amit felfogok én, így is van, de egyelőre nem tudom elhinni. És hiába vagyok tisztában mindennel, ami ezt alátámasztja, egyelőre nem látom az átváltás lehetőségét abba az állapotba, hogy el is higgyem. Tudom, hogy milliószor átléptem érte a korlátaimat. Tudom, hogy annyi mindent megtettem érte, amit másért soha, de még csak előtte nem is gondoltam rá, hogy valaha meg fogom. Tudom, hogy sokat feladtam érte – önmagamból is, és az a részem mintha kicsit elveszett volna, most pedig újból meg kell keresnem. Tudom már a hibákat is, amik miatt nem működött. Azt is tudom, hogy sosem akartam bántani vagy manipulálni, sosem volt célom semmivel sem, egyszerűen csak nem játszottam meg magam és voltam, aki voltam. Tudom már azt is, hogy ő ezt sosem értette. Szándékosan ő sem akart megbántani engem, egyszerűen csak megbántott és ezt sosem vette észre. Tudom, hogy ő még egy gyerek, aki azt hiszi, egy kapcsolat úgy működik, ahogy ő akarja. Szerencsére azt is tudom már, hogy nem voltam hibás. És ez a legjobb az egészben, mert ezzel végre elindultam a talpra állás útján.

Én naivan – vagy csak a hülye szerelem rózsaszín ködfelhőjében – mindig is elhittem, hogy kettőnk története örökké fog tartani. Pedig…bekezdéseken át sorolhatnám az ellentéteket, amik meg voltak köztünk, csak a szőnyeg alá söpörtem. Ez vajon mindig így működik? Vagy csak én voltam nagyon bolondul elsőszerelmes???

Még mindig hiányzik. De legalább néha már jutnak eszembe szép emlékek is, amiken már csak mosolygok. Nem csak az a sok tüske, amit bennem hagyott és nem csak az a rengeteg düh, amiről már annyit regéltem. És ez jó, olyan nagyon kimondhatatlanul jó. Végre érzem, hogy tanultam is valamit belőle. Tanulni pedig mindig is szerettem.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Tegnap kimondtam végre – a Lánynál – hogy nem jönnék újra össze vele.

Nagyon nagy haladásnak érzem ezt a mondatot. T indokai és az az egész hozzáállás, ahogy ezt a helyzetet kezelte még mindig dühítenek. De ő nem kéne újra. Ahogy rájövök, mi miért volt rossz ebben a kapcsolatban, ahogy a Lány rávilágít, hogy abban, abban és abban a helyzetben nem én voltam a hibás, ahogy kiderül, hogy ha valamivel szemben ellenérzésem volt az elejétől kezdve, az az érzés minden esetben helyes volt. Ha valamit furcsának éreztem, az nem azért volt, mert én működtem hülyén, hanem mert tényleg furcsa volt. És ahogy felszabadulok lassan…az nagyon pozitív érzés.

A Lány azért még javasolta, hogy menjek el kick-boxolni, a sok feszültség miatt, ami bennem maradt. Tervezem is ezt – lassan másfél hónapja – de most annyi mindenbe belekezdtem, hogy az időmbe sem fér bele, ráadásul szemüvegesen nem is valami kényelmes vagy biztonságos. Majd valamikor azért besűrítem valahova.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Eltelt két hónap. És nem mondom, hogy olyan hihetetlenül jól lennék, de jobban vagyok, és ez az érzés boldoggá tesz.

Nagyon sok olyat teszek, ami mozgalmas, izgalmas és ami felvidít. A Lány is büszke rám, mert nem süppedek bele az önsajnálatba, hanem teszek magamért és a változásért. Javasolta, hogy keressek egy színjátszókört a városban – ha már ennyire célba vettem az álmaimat – de hát…hiába keresek, az itt nincs. Emellett a szemműtét gondolata is pozitív hatással van rám és a gondolataimra.

És ami nagy szó: újra vannak terveim! Végre ismét azt érzem, hogy hajlandó lennék visszaköltözni a fővárosba – pedig ott éltem T-vel 2 évet, ami nagy visszatartó erő. Ő nagyon utálta és annyit szidta, hogy a végére én is megutáltam kicsit. Most pedig baromi nehéz úgy tekinteni rá, ahogy előtte láttam. Hisz T előtt minden vágyam az volt, hogy felköltözzek és izgalmasan éljek és járjak egy nagy lehetőségeket rejtő város klassz egyetemére. De jött ő és minden tervemet elfelejtettem… Most végre azt érzem, hogy ha találnék egy szuper munkát, költöznék, amint lehet. A másik oldalon pedig találtam pár németországi ösztöndíjat, jobbnál jobbakat. Valakik mesterképzést támogatnak, bár az csak másfél év múlva kezdődne, addig meg még bármi történhet, emellett van ugye a Leonardo ösztöndíj és találtam egyet a tanszékünk honlapján is, ehhez viszont kéne valami környezetvédelemmel kapcsolatos menő kis kutatási terv. Szóval ezen kicsit agyalnom kéne, de a pályázati határidő március 1. úgyhogy addig még kiötölhetek valamit.

Persze T még mindig ötpercenként eszembe jut. Iszonyú nagy a kísértés, hogy keressem, írjak neki, megnézzem legalább fb-n… ilyenkor mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ne legyek mazochista és hogy legyek büszkébb.

Ami pedig segíti még a felejtést az a bulizás. Hétvégén megint voltunk, most más társasággal és többen, mint előző alkalommal. És olyan pörgős volt és szórakoztató, ráadásul: én nem azért járok bulizni, hogy pasizzak, hanem csak hogy jól érezzem magam, de most mégis feldobott, hogy sokan nyomultak. Ezek az önbizalomnövelő helyzetek, amik most nagyon kellenek 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: