Az a gond azzal, ha éjszaka jár az agyad és fejben összeteszel egy logikus eszmefuttatást – másnapra valószínűleg nagy részét elfelejted. Ezt a címet, hogy a szív mindent kibír, eredetileg az előző posztnak adtam.

A szakítás után nagyon sokat olvastam, főleg a témáról. Mivel elsőnek estem át ezen az érzésen, nagyon érdekelt, mások mit éltek át. Hogy volt-e létjogosultsága annak a sokmindennek, ami rám tört… Hogy azt érzem-e, mint mások és hogy az helyes-e. Aztán többször előfordult, hogy belefutottam ebbe a mondatba: “a szív mindent kibír”. Nagyon megtetszett, ráadásul nagyon igaznak tűnt azokban a napokban. Minden nap azt éreztem, hogy nincs tovább, hogy nem bírok még egy napot, hogy fogalmam sincs, hogy fogok felkelni – de a szívem vitt tovább, akármilyen nyálasan is hangzik ez. Mikor azt hiszed, hogy kész, vége, a szíved akkor is dobogni fog. Lehet, hogy összetörik, és egy ideig még biztosan darabokban lesz, de ebbe az óriási, megfogalmazhatatlan csalódásba nem fogsz belehalni. Túléled. Idővel pedig csak erősebb leszel. Mert a másik segítőnk itt az idő. Légy türelmes 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ez a jelenlegi állapot – hogy végre segédeszköz nélkül látok – valami hihetetlen. Eddig én is azt érzem, hogy életem legjobb döntése volt. Leírhatatlan.

Este feküdhetek az ágyamban, nézhetem – és láthatom – a távoli utcai lámpát, a hátsó szomszédunk hatalmas fenyőfáját, a fán a tobozokat, a buszt, ha elhalad egy távoli utcán…és ezek egytől egyik apróságok, mert mégis mi van abban, hogy látsz egy fenyőfát? De maga az, hogy én látom azt, hogy LÁTOM, csupa nagybetűkkel, az számomra óriási. Hogy reggel felkelek és besüt a nap és akkor is látok, nem kell a szemüvegért felpattannom. Imádom az érzést. És ami a legpozitívabb, hogy magamat is sokkal jobban szeretem szemüveg nélkül. Sokkal több az önbizalmam, jobban szeretek tükörbe nézni – jobban mondva sokkal hiúbb vagyok, mert mindig csak magamat keresem a tükrökben 😀 – és jobban szeretek emberek közt lenni a megújult külsőmmel.

Most, hogy látok, úgy érzem, sokkal jobban látszom is. Ez vagyok én és itt vagyok újra. Végre 🙂 Két és fél év után kezdek újra az a kiegyensúlyozott, boldog lány lenni, aki T előtt voltam. Csak most már egy sokkal tapasztaltabb, okosabb, nőiesebb kiadásban.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nagyon meglepő dologra jöttem ma rá.

T-vel végig az volt a kapcsolatunk mottója, hogy “mindig kell egy első”. Én mondtam ezt először neki, talán még a kezdet kezdetén, és mivel ebben a kapcsolatban nem csak nekem volt minden újdonság, hanem neki is, többször is hangoztattuk. Szerettem ezt a mondatot és szerintem ő is. Csak ugye arra nem gondoltam eddig sosem, hogy ez a mondat magában foglalja a csalódást is. Mert ha mindig kell egy első (kapcsolat, szerelem, ki mit gondol bele, én most leginkább ezen a vonalon mozogtam), ahhoz az elsőhöz mindig tartozni fog az első csalódás is. Az elsőnek mindig véget kell érnie…hogy követhesse a második.

Lehet tényleg csak túl sokat gondolkodtam 🙂 ami igaz is, az elmúlt hetem másról se szólt, de nagyon pozitívan éltem meg. Sokat lezártam magamban, sok érzést feldolgoztam, elfogadtam. Tudom, hogy most ezt a dolgot kell átélnem és azt is tudom, hogy ennek így kellett lennie. A földre kellett kerülnöm, hogy talpra tudjak állni. És jobb leszek, mint valaha. Legalábbis a szemem már tuti nem lesz -8as 😉

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

és ha a nap süt, a kedvem is jobb. Hiába vagyok mosott szar állapotban, az ablak mellett ülni, a laptoppal az ölemben dolgozni és néha kibámulni a hihetetlen februári napsütésbe nagyon felemelő.

Beszélgettem ma egy általános iskolai osztálytársammal. Elköltözött Győrbe egy srác miatt. Akivel még csak ismerkedik… Persze, tagadja, hogy a srác miatt és részben érthető is, hogy megy és csinálja, főleg mert munkanélküli egy ideje és ez persze neki sem hiányzik, de na. Miért mindenki a maga hibáiból akar tanulni? Munkát keresni mindenhol nehéz és egy bölcsésznek Győrben sem könnyebb. Egy közgazdásznak sem… A számok nem ezt mutatják, persze, én is naponta nézegetem az álláskereső oldalakat és látom a különbségeket, de mivel sokkal nagyobb a verseny, nehezebben is tud rád találni egy cég és nehezebben tud megtalálni az az állás, amire vágysz. Egy mérnöknek igen, könnyebb Győrben, lehet vissza kéne mennem az időben pályát módosítani s ma már én is nagyon sikeres hibrid-autó tervező lehetnék. Vagy bármi autókkal kapcsolatos…

Értem én, hogy szerelem így meg úgy. Bátornak kell lenni, persze, ha túl leszek ezen a mostani mélyponton, valószínűleg én is bátor leszek megint. A szerelemért mindent meg hasonlók… De könyörgöm: ha még csak össze sem jöttél valakivel, ha nem ismered eléggé, nem tudod, hogy működnétek együtt vagy nem ismered a kedvenc kajáját és még csak munkád sincs egy idegen városban NE KÖLTÖZZ EL ODA!! Ha dühít, hogy nincs munkád és szeretnél, menj a fővárosba. Nem a legjobb lehetőség, de ott biztosan lesz, ismerősök pedig majd jönnek. Nem adhatod fel ezt azért a pici esélyért, hogy hátha jó lesz. Nem szolgáltathatod ki magad ennyire nagyon. Ha nem jön össze mi lesz veled? Igen, legalább megpróbáltad, de még rosszabb lesz onnan hazajönni és megint itthon próbálkozni, miután láttad, mennyivel jobb máshol. Már csak a körülmények is.

És ezzel most magamat is nyugtatgatom…A szívem szakad meg, annyira hiányzik Győr, de a realitás sajnos az, hogy nekem ott – egyelőre – nincs helyem. A kedvenc erdei futópályám tudom, hogy visszavár, a szuper bicajutak, amin keresztül-kasul bárhova eljutottam, a kis tavacskák, amik megszínesítettek mindent, és persze Sün Balázs, akit esténként almával etettünk az ablakunk alatt, ezek a dolgok mind visszavárnak. Még messze van az idő, hogy visszajussak oda, lehet, sosem jön el. Hogy is mondta mindig T? Az élet kegyetlen… Most én is így érzem. Annak ellenére, hogy süt a nap.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nem tudok aludni. Órák óta csak forgolódok, köhögök, gondolkodok és így nincs értelme csak feküdni. Napok óta beteg vagyok – torok, fejfájás és hasonlók, és erre ma rá is tettem egy lapáttal: elmentem Debrecenbe wellnessezni, ami hát, most már biztos, hogy nem gyógyszer a betegségre. Szóval mától szigorúan csak gyógyulok – ezt valszeg holnap sikeresen meg is tudom valósítani, aztán hétfőtől, a mókuskerék elindulásától, ismét háttérbe szorul majd.

De időt szánni magamra mindig hasznos. Mostanában tényleg mindent megteszek magamért és a lelkemért, főleg olyanokat, amik jól esnek, olyanokkal, akiket szeretek és jókedvre derítenek. Sokat agyalok a céljaimon is. Egyelőre a mottóm még mindig (a “változások éve”-től eltekintve) a hagyom magam sodródni, de úgy érzem, hogy ha összejönne az a németországi ösztöndíj, amiért annyira lelkes vagyok mostanában, akkor a lelkesedésem mellett nagyon boldog is lennék. És erre nagyon szükségem lenne most. Nincs biztosíték arra, hogy ott megtalálom a helyemet vagy bármit is, amit keresek, de kihívást akarok, valami mást, valami változást. Hogy értékesnek érezhessem magam. Az önismeret és a Lány nagyon sokat segít ebben, és az eszemmel tudom is én, hogy értékes vagyok, de kell valami, hogy ezt el is tudjam hinni és át is tudjam érezni.

Nem érdemelt meg engem… Ez is olyan dolog, amit felfogok én, így is van, de egyelőre nem tudom elhinni. És hiába vagyok tisztában mindennel, ami ezt alátámasztja, egyelőre nem látom az átváltás lehetőségét abba az állapotba, hogy el is higgyem. Tudom, hogy milliószor átléptem érte a korlátaimat. Tudom, hogy annyi mindent megtettem érte, amit másért soha, de még csak előtte nem is gondoltam rá, hogy valaha meg fogom. Tudom, hogy sokat feladtam érte – önmagamból is, és az a részem mintha kicsit elveszett volna, most pedig újból meg kell keresnem. Tudom már a hibákat is, amik miatt nem működött. Azt is tudom, hogy sosem akartam bántani vagy manipulálni, sosem volt célom semmivel sem, egyszerűen csak nem játszottam meg magam és voltam, aki voltam. Tudom már azt is, hogy ő ezt sosem értette. Szándékosan ő sem akart megbántani engem, egyszerűen csak megbántott és ezt sosem vette észre. Tudom, hogy ő még egy gyerek, aki azt hiszi, egy kapcsolat úgy működik, ahogy ő akarja. Szerencsére azt is tudom már, hogy nem voltam hibás. És ez a legjobb az egészben, mert ezzel végre elindultam a talpra állás útján.

Én naivan – vagy csak a hülye szerelem rózsaszín ködfelhőjében – mindig is elhittem, hogy kettőnk története örökké fog tartani. Pedig…bekezdéseken át sorolhatnám az ellentéteket, amik meg voltak köztünk, csak a szőnyeg alá söpörtem. Ez vajon mindig így működik? Vagy csak én voltam nagyon bolondul elsőszerelmes???

Még mindig hiányzik. De legalább néha már jutnak eszembe szép emlékek is, amiken már csak mosolygok. Nem csak az a sok tüske, amit bennem hagyott és nem csak az a rengeteg düh, amiről már annyit regéltem. És ez jó, olyan nagyon kimondhatatlanul jó. Végre érzem, hogy tanultam is valamit belőle. Tanulni pedig mindig is szerettem.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: