Nem tudok aludni. Órák óta csak forgolódok, köhögök, gondolkodok és így nincs értelme csak feküdni. Napok óta beteg vagyok – torok, fejfájás és hasonlók, és erre ma rá is tettem egy lapáttal: elmentem Debrecenbe wellnessezni, ami hát, most már biztos, hogy nem gyógyszer a betegségre. Szóval mától szigorúan csak gyógyulok – ezt valszeg holnap sikeresen meg is tudom valósítani, aztán hétfőtől, a mókuskerék elindulásától, ismét háttérbe szorul majd.
De időt szánni magamra mindig hasznos. Mostanában tényleg mindent megteszek magamért és a lelkemért, főleg olyanokat, amik jól esnek, olyanokkal, akiket szeretek és jókedvre derítenek. Sokat agyalok a céljaimon is. Egyelőre a mottóm még mindig (a “változások éve”-től eltekintve) a hagyom magam sodródni, de úgy érzem, hogy ha összejönne az a németországi ösztöndíj, amiért annyira lelkes vagyok mostanában, akkor a lelkesedésem mellett nagyon boldog is lennék. És erre nagyon szükségem lenne most. Nincs biztosíték arra, hogy ott megtalálom a helyemet vagy bármit is, amit keresek, de kihívást akarok, valami mást, valami változást. Hogy értékesnek érezhessem magam. Az önismeret és a Lány nagyon sokat segít ebben, és az eszemmel tudom is én, hogy értékes vagyok, de kell valami, hogy ezt el is tudjam hinni és át is tudjam érezni.
Nem érdemelt meg engem… Ez is olyan dolog, amit felfogok én, így is van, de egyelőre nem tudom elhinni. És hiába vagyok tisztában mindennel, ami ezt alátámasztja, egyelőre nem látom az átváltás lehetőségét abba az állapotba, hogy el is higgyem. Tudom, hogy milliószor átléptem érte a korlátaimat. Tudom, hogy annyi mindent megtettem érte, amit másért soha, de még csak előtte nem is gondoltam rá, hogy valaha meg fogom. Tudom, hogy sokat feladtam érte – önmagamból is, és az a részem mintha kicsit elveszett volna, most pedig újból meg kell keresnem. Tudom már a hibákat is, amik miatt nem működött. Azt is tudom, hogy sosem akartam bántani vagy manipulálni, sosem volt célom semmivel sem, egyszerűen csak nem játszottam meg magam és voltam, aki voltam. Tudom már azt is, hogy ő ezt sosem értette. Szándékosan ő sem akart megbántani engem, egyszerűen csak megbántott és ezt sosem vette észre. Tudom, hogy ő még egy gyerek, aki azt hiszi, egy kapcsolat úgy működik, ahogy ő akarja. Szerencsére azt is tudom már, hogy nem voltam hibás. És ez a legjobb az egészben, mert ezzel végre elindultam a talpra állás útján.
Én naivan – vagy csak a hülye szerelem rózsaszín ködfelhőjében – mindig is elhittem, hogy kettőnk története örökké fog tartani. Pedig…bekezdéseken át sorolhatnám az ellentéteket, amik meg voltak köztünk, csak a szőnyeg alá söpörtem. Ez vajon mindig így működik? Vagy csak én voltam nagyon bolondul elsőszerelmes???
Még mindig hiányzik. De legalább néha már jutnak eszembe szép emlékek is, amiken már csak mosolygok. Nem csak az a sok tüske, amit bennem hagyott és nem csak az a rengeteg düh, amiről már annyit regéltem. És ez jó, olyan nagyon kimondhatatlanul jó. Végre érzem, hogy tanultam is valamit belőle. Tanulni pedig mindig is szerettem.
Oldal ajánlása emailben
X
Legutóbbi hozzászólások