Van egy fiú – a neve legyen Kaland – aki tetszik. Jobban mondva a fokhagymafeneke tetszik, de az tényleg nagyon kis formás rajta.

Szóval 2 héttel ezelőtt, a farsangi bulink után Kaland megfogta a kezemet, így mentünk a villamoshoz. Persze, olyan az én szerencsém, h sokat ivott, így nem emlékezett erre, sőt, rám sem. Pedig erre a forgatókönyvre nem gondoltam volna, de hát, ez van.

E hét kedden összeültünk kollégákkal, és jött Kaland is. Felhívattuk magunkat a lakására, hisz 2 percre volt a kocsmától, ahova beültünk. A többiek 2kor leléptek, én ottmaradtam Kalanddal és 4ig csak beszélgettünk, de egész jó és egész személyes témákról. (Kaland kicsit fura, de érdekes, különleges, és teljesen más, mint T.) Aztán hajnal 4kor megszólalt, hogy jó, most már döntsük el, mi legyen, ő nem nyomul lányokra, ha a lány sem nyomul, de nyitva hagyja a szobája ajtaját, gondoljam meg, bemegyek e rajta…Persze, nem mentem be. Hiába szeretném, hogy Kaland kaland legyen az életemben, nem éreztem helyesnek ezt az egészet.

De a másnap volt a legfurább. Kaland ugye a munkatársam is, viszont józanon nem képes lépni felém semmit sem. Már többször ráírtam a céges chaten is, kerestem az irodában is, de semmi visszajelzés. Érti ezt valaki? Hogy lehet ilyen Nyúl Béla ez a Kaland? Nem hiszem, hogy nem tetszenék neki, szerintem valami van ott, főleg, ha be akart csábítani az ágyába, de na: miért nem képes lépni? Én nyomuljak? Vagy mit csináljak? Ha valakinek van ötlete, megosztaná, kérem? Élek halok a visszajelzésért. 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Abból az indíttatásból, hogy szombat este csak nem ülhetek otthon, kimentem tegnap a pálinkafesztiválra, ahol tömeg az nem volt és olyan emberekkel lógtam, akikkel eddig sosem, de hát az ilyenek mindig jók. Főleg ha van pálinka is 🙂

Ezt a nyakláncot szereztem be, amit még a nikkel allergiámmal is hordhatok! Nem hordok ékszert már két és fél éve, mert mindegyiknél előjön az allergia és a foltocskáim. Azonban mióta T nincs, nincsenek foltok sem. Az allergiám megvan még, de sokkal kevésbé jelentkezik, mióta nincs az a folyamatos megfelelni akarás. A barátnőim nagyon jót nevettek, mikor ezt elmeséltem nekik, azt mondták, ez a szervezetem jelzése, hogy végre jobban vagyok. És ha legközelebb egy pasitól kiütéseim lesznek, akkor meneküljek azonnal 😀

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(A közös baráti társaságban)

Mostanában nagyon foglalkoztat a téma, emellett egyre inkább érzem, hogy rossz velük. Persze, vannak jó pillanatok, és tetszik, hogy nagyon figyelmesek: látni rajtuk, hogy ügyelnek, hogy véletlenül se említsék őt, vagy bármit, ami vele kapcsolatos. De tudnak róla. Tudják, mit csinál, hogy van, vagy éppen hol. Együtt szerveznek programokat. Vele és nem velem… Ha itthon van, minden csak körülötte forog – én minden nap itthon vagyok, de körülöttem sosem forog semmi sem. És nem hiszem, hogy tudatosan, de ők választottak. Észrevétlenül is Őt választották.

Persze, hisz az ő barátai voltak…és tudom, fordított helyzetben én is azt várnám a barátaimtól, hogy engem támogassanak, hogy velem jöjjenek nyaralni és velem legyenek, amikor szükségem van rá. Csak hát igen, én voltam olyan hülye, hogy lemondtam a saját barátaimról érte, mert nekem csak ő létezett. Akkor nem mintha számított volna, de én ezt a gesztust sosem kaptam meg tőle.  Így most persze megint én vagyok az, aki egyedül maradt. És aki keresgélhet magának új társaságot. Akiket soha többet nem fog elhagyni egy ilyen hülye önző ember szerelméért.

Menni fogok. Nagyon nehéz, mert szeretem őket. Szeretem a társaságukat, a vicceket, a személyiségüket, de nekem már nincs helyem köztük. Igazából sosem volt…engem csak befogadtak. És ez most szarabb érzés, mint a szakítás maga volt. Most duplán egyedül és üresnek és céltalannak érzem magam…

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

és ha a nap süt, a kedvem is jobb. Hiába vagyok mosott szar állapotban, az ablak mellett ülni, a laptoppal az ölemben dolgozni és néha kibámulni a hihetetlen februári napsütésbe nagyon felemelő.

Beszélgettem ma egy általános iskolai osztálytársammal. Elköltözött Győrbe egy srác miatt. Akivel még csak ismerkedik… Persze, tagadja, hogy a srác miatt és részben érthető is, hogy megy és csinálja, főleg mert munkanélküli egy ideje és ez persze neki sem hiányzik, de na. Miért mindenki a maga hibáiból akar tanulni? Munkát keresni mindenhol nehéz és egy bölcsésznek Győrben sem könnyebb. Egy közgazdásznak sem… A számok nem ezt mutatják, persze, én is naponta nézegetem az álláskereső oldalakat és látom a különbségeket, de mivel sokkal nagyobb a verseny, nehezebben is tud rád találni egy cég és nehezebben tud megtalálni az az állás, amire vágysz. Egy mérnöknek igen, könnyebb Győrben, lehet vissza kéne mennem az időben pályát módosítani s ma már én is nagyon sikeres hibrid-autó tervező lehetnék. Vagy bármi autókkal kapcsolatos…

Értem én, hogy szerelem így meg úgy. Bátornak kell lenni, persze, ha túl leszek ezen a mostani mélyponton, valószínűleg én is bátor leszek megint. A szerelemért mindent meg hasonlók… De könyörgöm: ha még csak össze sem jöttél valakivel, ha nem ismered eléggé, nem tudod, hogy működnétek együtt vagy nem ismered a kedvenc kajáját és még csak munkád sincs egy idegen városban NE KÖLTÖZZ EL ODA!! Ha dühít, hogy nincs munkád és szeretnél, menj a fővárosba. Nem a legjobb lehetőség, de ott biztosan lesz, ismerősök pedig majd jönnek. Nem adhatod fel ezt azért a pici esélyért, hogy hátha jó lesz. Nem szolgáltathatod ki magad ennyire nagyon. Ha nem jön össze mi lesz veled? Igen, legalább megpróbáltad, de még rosszabb lesz onnan hazajönni és megint itthon próbálkozni, miután láttad, mennyivel jobb máshol. Már csak a körülmények is.

És ezzel most magamat is nyugtatgatom…A szívem szakad meg, annyira hiányzik Győr, de a realitás sajnos az, hogy nekem ott – egyelőre – nincs helyem. A kedvenc erdei futópályám tudom, hogy visszavár, a szuper bicajutak, amin keresztül-kasul bárhova eljutottam, a kis tavacskák, amik megszínesítettek mindent, és persze Sün Balázs, akit esténként almával etettünk az ablakunk alatt, ezek a dolgok mind visszavárnak. Még messze van az idő, hogy visszajussak oda, lehet, sosem jön el. Hogy is mondta mindig T? Az élet kegyetlen… Most én is így érzem. Annak ellenére, hogy süt a nap.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nem tudok aludni. Órák óta csak forgolódok, köhögök, gondolkodok és így nincs értelme csak feküdni. Napok óta beteg vagyok – torok, fejfájás és hasonlók, és erre ma rá is tettem egy lapáttal: elmentem Debrecenbe wellnessezni, ami hát, most már biztos, hogy nem gyógyszer a betegségre. Szóval mától szigorúan csak gyógyulok – ezt valszeg holnap sikeresen meg is tudom valósítani, aztán hétfőtől, a mókuskerék elindulásától, ismét háttérbe szorul majd.

De időt szánni magamra mindig hasznos. Mostanában tényleg mindent megteszek magamért és a lelkemért, főleg olyanokat, amik jól esnek, olyanokkal, akiket szeretek és jókedvre derítenek. Sokat agyalok a céljaimon is. Egyelőre a mottóm még mindig (a “változások éve”-től eltekintve) a hagyom magam sodródni, de úgy érzem, hogy ha összejönne az a németországi ösztöndíj, amiért annyira lelkes vagyok mostanában, akkor a lelkesedésem mellett nagyon boldog is lennék. És erre nagyon szükségem lenne most. Nincs biztosíték arra, hogy ott megtalálom a helyemet vagy bármit is, amit keresek, de kihívást akarok, valami mást, valami változást. Hogy értékesnek érezhessem magam. Az önismeret és a Lány nagyon sokat segít ebben, és az eszemmel tudom is én, hogy értékes vagyok, de kell valami, hogy ezt el is tudjam hinni és át is tudjam érezni.

Nem érdemelt meg engem… Ez is olyan dolog, amit felfogok én, így is van, de egyelőre nem tudom elhinni. És hiába vagyok tisztában mindennel, ami ezt alátámasztja, egyelőre nem látom az átváltás lehetőségét abba az állapotba, hogy el is higgyem. Tudom, hogy milliószor átléptem érte a korlátaimat. Tudom, hogy annyi mindent megtettem érte, amit másért soha, de még csak előtte nem is gondoltam rá, hogy valaha meg fogom. Tudom, hogy sokat feladtam érte – önmagamból is, és az a részem mintha kicsit elveszett volna, most pedig újból meg kell keresnem. Tudom már a hibákat is, amik miatt nem működött. Azt is tudom, hogy sosem akartam bántani vagy manipulálni, sosem volt célom semmivel sem, egyszerűen csak nem játszottam meg magam és voltam, aki voltam. Tudom már azt is, hogy ő ezt sosem értette. Szándékosan ő sem akart megbántani engem, egyszerűen csak megbántott és ezt sosem vette észre. Tudom, hogy ő még egy gyerek, aki azt hiszi, egy kapcsolat úgy működik, ahogy ő akarja. Szerencsére azt is tudom már, hogy nem voltam hibás. És ez a legjobb az egészben, mert ezzel végre elindultam a talpra állás útján.

Én naivan – vagy csak a hülye szerelem rózsaszín ködfelhőjében – mindig is elhittem, hogy kettőnk története örökké fog tartani. Pedig…bekezdéseken át sorolhatnám az ellentéteket, amik meg voltak köztünk, csak a szőnyeg alá söpörtem. Ez vajon mindig így működik? Vagy csak én voltam nagyon bolondul elsőszerelmes???

Még mindig hiányzik. De legalább néha már jutnak eszembe szép emlékek is, amiken már csak mosolygok. Nem csak az a sok tüske, amit bennem hagyott és nem csak az a rengeteg düh, amiről már annyit regéltem. És ez jó, olyan nagyon kimondhatatlanul jó. Végre érzem, hogy tanultam is valamit belőle. Tanulni pedig mindig is szerettem.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Természetesen nem csak az alkohol segít, hogy jobban legyek. Nagyon jó az is, ha emberek közt lehetek – és most mindegy, hogy barátok vagy idegenek közt. Mivel nagyon sokat vagyok egyedül, már az is hatalmas plusz, ha pl. vonatozhatok ahol többen is körülvesznek. Fura, de így van. Persze emellett az ismerősök is számítanak, mostanában szinte mindenkivel megpróbálom felvenni a kapcsolat elveszett fonalát, és nagyon sokukkal találkozok is. Már ha belemennek.

A múlt hetem is ilyen volt, legalábbis szerdától. A hetem fénypontja amúgy is az, amikor elutazok a fővárosba, bemegyek dolgozni, ahol végre van társaság, ahol kávézhatok sokakkal, ahol mindig van valaki, akivel ebédelhetek vagy ahol bárhova kiszaladhatok ebédre. És ahol végre részem van egy kis izgalomban! De a múlt hétből mégiscsak a péntek este volt a legjobb.

Találkoztam egy volt munkatársammal, jöttek az ő barátnői (ketten), ott volt a most már vőlegénye és négyen lányok elmentünk bulizni. A buli része felejthető volt, ráadásul a Minyonba mentünk, amiről T is mesélt már nekem és mindenhol inges pesti ficsúrok voltak, szóval így még intenzívebben, mindenről csak ő jutott eszembe…De az, hogy Katáéknál aludhattam és láthattam őket, mint egy tényleg helyesen és jól működő párt, az nagyon jó volt. Több ilyet akarok! Több ilyenre van szükségem..és akkor talán el tudom majd hinni, hogy léteznek normális kapcsolatok is, csak tenni kell érte és nem feladni. Az meg már csak egy pótlólagos plusz ebben a történetben, hogy Katával is egy csalódás következtében találkoztam, csak ő egyetem után költözött haza a szakítás miatt – ezért lettünk mi kollégák. Mindennek pedig, ha jól számolom négy éve. És idén májusban férjhez megy…Csak megtalálta a társát.És tudom, hogy ők az a pár, akik tényleg mindig ki fognak tartani egymás mellett – ahogy kell.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

A héten volt nála a 3. alkalmam. Eddig azt érzem, ez az egyik legjobb döntés, amit valaha hoztam, nagyon sokat segít és nagyon sokat ad, de ugyanakkor ez a mostani házi nagyon megvisel lelkileg. Az egyik feladat az, hogy körbe kell kérdeznem az ismerősök közt, mi volt az én szerepem ebben a kapcsolatban, ők milyen embernek láttak, hogyan viselkedtem. És ahogy kapom a válaszokat, úgy süllyedek egyre mélyebbre. Az emlékek ugye… De mivel még nem sok válaszom van, nagyon kíváncsi leszek a végső összegzésre. Baromi érdekes és önismeretnek is nagyon hasznos, amit mások látnak, tapasztalnak rólad.

A lány amúgy egy tündér. Már az is kiderült, hogy amúgy egy gimiben jártunk, ráadásul egymást átfedve is és hogy unokatesómékhoz nagyon közel laknak. Vicces, milyen kicsi a világ. Emellett még nagyon sokat ad a lelki egyensúlyomhoz, és nem tudom, azért-e, mert ez a feladata, de úgy érzem, nagyon az én oldalamon áll. Támogat, segít, és olyanokra vezet rá, amikre magamtól sosem jutottam volna – és úgy érzem, itt nem is az a lényeg, amire rájössz. hanem maga a folyamat. És ez a nyomozgatás része nagyon érdekes. Ahogy rájövök, milyen ember is voltam, ahogy meglátom azokat a gondokat, melyek tőlünk függetlenek, de amelyek mind léteztek a kapcsolatunkban. Mert pl. egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a családban elfoglalt helyünk, a családban látott példák, a szüleink kapcsolata és a szüleinkkel való viszonyunk is meghatározta szerepünket a saját kapcsolatunkban… de bizony elég jelentősen formálta. És ez csak egy tényező a sok közül, amire rámutatott.

Úgy gondolom, jó úton járok. Bár most megint padlót fogtam és megint napi szinten sírdogálok, de érzem, hogy alakulok. És idővel tényleg minden jobb lesz, csak nem szabad siettetni. Szét kell esni, hogy újra kerek egész lehess…így én is hagyom magam.

(Ezt pedig mindenkinek javaslom: ha valaha is éreztétek azt, hogy hasznos lenne elmennie egy szakemberhez a lelki gondjaitokkal, de valamiért nem mertetek, szerintem érdemes meglépni ezt a lépést. Persze olyan embert kell találnod, aki szimpatikus és akiben meg tudsz bízni – mással nem érdemes kezdeni, de ha ez az ember megvan, akkor ő tényleg rengeteget tud segíteni. És ennyit megérdemlünk.)

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Mindent túl gyorsan akarok. A felejtést, a változást, új barátokat, új terveket…- mintha minden úgy menne, mint a karikacsapás. És csodálkozom, hogy még mindig rossz és még mindig szenvedek vagy hogy ha eszembe jut, még mindig dühös vagyok, tehetetlen és kontrollálatlan.

Azt mondják, a szakítás olyan, mint a gyász. Ez igaz is lehet, rám nézve viszont csak tetézi a dolgokat, mert én eddig még senkit sem veszítettem el, aki nagyon közel állt hozzám… Így nem tudom kezelni sem a gyász érzését, sem ezt a jelenlegi helyzetemet. Üresnek érzem magam. Összetörtnek. Csalódottnak. Megbántottnak. Semmihez sincs kedvem…de mégis megyek, és csinálom, mert nem lehetek csak itthon a nap 24 órájában és mert ha megyek és csinálom, máris jobb. Máris kevesebbet gondolok rá, kevesebbet rágódok, vagy ha épp van kinek elmondani, mi bánt, akkor az is segít.

Csak ezzel az ürességgel nem tudok semmit sem kezdeni…Vajon lesz valaha jobb? Lesz valaha olyan ember, aki be tudja ezt a sebet gyógyítani? De mégis, ezek után kiben bízhatok? Vagy hogyan?

Annyira megbíztam T-ben. Kimondhatatlanul. Ő volt mindennek a viszonyítási alapja, ő volt az, akinél már az első perctől kezdve éreztem, hogy vele működni fog. Az ő véleménye volt mindig az első. Mindig minden csak érte, miatta volt, és a felelősség mégis mindig az enyém. Sosem vállalta…Utólag persze mindig én voltam a hibás mindenért. Rajongtam érte. A szerelméért. És a legrosszabb, hogy hagytam magam. Hogy hagytam magam átverni – mikor mindig olyan elővigyázatos voltam…hogy hagytam őt közel férkőzni a lelkemhez, hagytam, hogy a hülye kis beszólásaival megbántson, ami után védekezésül csak azt mondta, hogy nem érti, miért sírok, rá még soha senki nem mondta, hogy bunkó… Sokszor sírtam mellette, bármikor meg tudott bántani. Ahhoz nagyon értett… Egyszer találkoztunk az anyukájával, előtte persze veszekedtünk valami baromságon. Kértem, hogy hagyjuk abba, mert nem akartam hogy a mamája sírni lásson – milyen gáz már az! – de csak nem hagyta. Utána ezért is én voltam a hibás…hogy milyen rossz képet festek róla az anyukája előtt!! És én mégis…csak ő, csak és kizárólag ő létezett számomra. Annyi érzelmet adott nekem, ami hiányzott, amit addig még sosem kaptam, hogy úgy gondoltam, valamit valamiért. Én alapból is érzékeny vagyok, egy szomorúbb könyvön is el tudom pityeregni magam, így mindig bebeszéltem magamnak – meg ő is nekem – hogy én csak azért sírok, mert sírós vagyok. Egy hisztis kislány. Véletlenül sem azért, mert megbántott…

Az meg már másik téma, hogy mindig kislánynak tartott és kislányként kezelt. Sosem nőként. Pedig hogy vágytam volna rá! De hogy viselkedjek nőként, ha nem kezelnek annak? Ha én vagyok Nyuszifül, az aranyos, cuki, ügyetlen, bohém kis Nyuszifül? Nagyon szerettem volna nőnek lenni mellette, hogy én lehessek a Nő az életében. De erre esélyt sem adott. A nő már létezett neki, és az anyukája volt az. Hozzá viszonyított mindig mindent – bár ezt sosem vette észre. És az a nő…mindenben tökéletes. Legalábbis T szerint. Valószínűleg minden nőben ezt a fokú tökéletességet keresi, és sajnos csalódni fog, mert tökéletes ember nem létezik. Az anyukája sem az, de ezt ő sosem látta meg. Az a nő tényleg aranyos, és nagyon jó ember és kedvelem is, de olyan fokon irányította mindig a fiát – és ezt a fiú annyira nem vette észre sosem, hogy az már kabaréba illő. Mondott neki valamit, amihez T-nek semmi kedve sem volt, aztán mégis megcsinálta, mert az anyukája mondta neki… Egy ilyen anya mellett nehéz is volt labdába rúgnom. De ahogy tökéletes ember sem létezik, tökéletes kapcsolat sincs. Én el tudtam fogadni T hibáit, még ez az időleges bunkóskodás is olyan volt, amit ott és akkor azt éreztem, tudok kezelni. Úgy gondoltam, a viták is olyanok, amik minden kapcsolatban megvannak, csak intelligencia kérdése, tudjuk-e és hogyan kezelni. De nem? Nincs olyan emberi kapcsolat, ahol nincs összetűzés. Épp a kitartás lenne a lényeg! Hogy kitartasz a másik mellett mindig és mindenben, hogy megoldod a gondokat, hogy ha annyira nagyon szereted, akkor nem adod fel, nem töröd össze a szívét és nem ez az első dolog, ami felmerül a fejedben, hanem a megoldás. Mert minden megoldható – ha nem, akkor egyszerűen csak nem akarod megoldani. Ő azonban egyedül szépen lejátszotta a fejében és úgy döntött, véget vet ennek. Egyedül. Tényleg igazi társ volt, nem?
(Azt már meg sem említem, hogy amúgy már több mint 1 éve az eljegyzés gondolatával “fárasztott”. Fárasztott, mert mindig azt éreztem, mintha ezt én követelném ki tőle, mintha mindig ezt éreztette volna velem, közben én nem ezért voltam vele. Sosem ez volt a célom. De 1 éve szinte heti rendszerességgel beszélt erről. Barátok előtt is! És még a szakítás előtt is…Meg fogom én ezt érteni valaha? Miért beszélt róla, ha valószínűleg már hetek óta agyalt a szakításos dolgon? Ha ennyire kellettem neki, hogy már ilyen szint is szóba került, akkor végül mégis miért a könnyebb utat választotta??? Sosem fogom megérteni…)

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: