Nem véletlen nem írtam eddig. Volt pár nagyon boldog napom, napról napra jobban és szebbnek érzem és ahogy kapom azt a soksok pozitív visszacsatolást, azok szintén sokat hozzáadnak a hangulatomhoz. Jobb nélküle, lelkileg és fizikailag is jobban vagyok – de egy adalékom még van a történethez.

El sem hiszem, komolyan. Maradtak nála dolgaim, amik nem lettek volna olyan lényegesek, de ott maradt a sisakom is, ami miatt, mivel nekem a bicaj a közlekedési eszközöm, elég elkerülhetetlen volt, hogy felkeressem. Plusz a lakás kaucióját közösen fizettük, plusz a netszámla még mindig az én nevemre érkezett és ezeket a szálakat el kellett vágni. Úgy éreztem, a lezáráshoz ezek mind szükségesek. Legalábbis számomra…

Szóval ma volt a napja, hogy visszakapom a dolgokat. Legalábbis azt hittem, nem lesz ezzel gond, rendes lesz és korrekt, mint az álmaimban. Persze, ez nem valósult meg. Az csak egy része a viselkedésének, hogy “ő mennyire túl van ezen az egészen, és hogy mennyire boldog. Mennyire rossz volt neki a december, de véletlenül sem azért, mert hiányoztam.” Persze ha túl lenne, valszeg így hangoztatná, igen… “hogy én milyen hadjáratot folytattam ellene a barátai körében, pedig mindenki mennyire mellette áll. mert hogy neki mennyire igaza van!” És hogy konkrétan azért szakított velem, mert ugye a közös számlánkat, az ő pénzét (amit eredetileg lakáscélra tettünk félre!!!) én akartam kezelni!! Jajj szegény fiú, ugye?

A kauciómat persze nem adta vissza. És azért nem, mert hogy az albitámogatást ő a munkahelyétől kapta, és azt velem 2 évig folyamatosan megosztotta, így inkább nekem kéne visszaadnom neki közel 200 ezer forintot. Mert hogy szerinte a kaució meg ez a pénz, amihez neki köze sem volt, amihez én kajtattam a számlás lakást és magától ajánlotta fel, hogy felezi velem…szerinte ez a 2 pénz ez egy kategória. És hogy ő ügyvédeket is megkérdezett és hajlandó bíróságra vinni az ügyet, mert neki van igaza. És hogy én milyen kicsinyes vagyok, és buta, mert közgazdászként még számolni sem tudok és hogy ő mennyire jó döntést hozott, hogy megszabadult tőlem…Azt a rohadt eget, hát ilyen emberrel éltem én együtt 2 évet???  Hogy a fenébe bírtam elviselni? Mégis milyen aberrált gondolkodás ez?

Kész. Pedig olyan büszke voltam magamra. Olyan érzelemmentes tudtam maradni. Sőt, mikor mondta, hogy mennyire boldog nélkülem, még azt is ki tudtam szúrni, hogy “nagyon örülök neki.” Erre már nem tudott mit mondani… Tényleg jó döntést hozott. Én olyan fülig szerelmes voltam belé, hogy évekig rohadtam volna még mellette. Köszönöm.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Az a gond azzal, ha éjszaka jár az agyad és fejben összeteszel egy logikus eszmefuttatást – másnapra valószínűleg nagy részét elfelejted. Ezt a címet, hogy a szív mindent kibír, eredetileg az előző posztnak adtam.

A szakítás után nagyon sokat olvastam, főleg a témáról. Mivel elsőnek estem át ezen az érzésen, nagyon érdekelt, mások mit éltek át. Hogy volt-e létjogosultsága annak a sokmindennek, ami rám tört… Hogy azt érzem-e, mint mások és hogy az helyes-e. Aztán többször előfordult, hogy belefutottam ebbe a mondatba: “a szív mindent kibír”. Nagyon megtetszett, ráadásul nagyon igaznak tűnt azokban a napokban. Minden nap azt éreztem, hogy nincs tovább, hogy nem bírok még egy napot, hogy fogalmam sincs, hogy fogok felkelni – de a szívem vitt tovább, akármilyen nyálasan is hangzik ez. Mikor azt hiszed, hogy kész, vége, a szíved akkor is dobogni fog. Lehet, hogy összetörik, és egy ideig még biztosan darabokban lesz, de ebbe az óriási, megfogalmazhatatlan csalódásba nem fogsz belehalni. Túléled. Idővel pedig csak erősebb leszel. Mert a másik segítőnk itt az idő. Légy türelmes 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Van egy fiú – a neve legyen Kaland – aki tetszik. Jobban mondva a fokhagymafeneke tetszik, de az tényleg nagyon kis formás rajta.

Szóval 2 héttel ezelőtt, a farsangi bulink után Kaland megfogta a kezemet, így mentünk a villamoshoz. Persze, olyan az én szerencsém, h sokat ivott, így nem emlékezett erre, sőt, rám sem. Pedig erre a forgatókönyvre nem gondoltam volna, de hát, ez van.

E hét kedden összeültünk kollégákkal, és jött Kaland is. Felhívattuk magunkat a lakására, hisz 2 percre volt a kocsmától, ahova beültünk. A többiek 2kor leléptek, én ottmaradtam Kalanddal és 4ig csak beszélgettünk, de egész jó és egész személyes témákról. (Kaland kicsit fura, de érdekes, különleges, és teljesen más, mint T.) Aztán hajnal 4kor megszólalt, hogy jó, most már döntsük el, mi legyen, ő nem nyomul lányokra, ha a lány sem nyomul, de nyitva hagyja a szobája ajtaját, gondoljam meg, bemegyek e rajta…Persze, nem mentem be. Hiába szeretném, hogy Kaland kaland legyen az életemben, nem éreztem helyesnek ezt az egészet.

De a másnap volt a legfurább. Kaland ugye a munkatársam is, viszont józanon nem képes lépni felém semmit sem. Már többször ráírtam a céges chaten is, kerestem az irodában is, de semmi visszajelzés. Érti ezt valaki? Hogy lehet ilyen Nyúl Béla ez a Kaland? Nem hiszem, hogy nem tetszenék neki, szerintem valami van ott, főleg, ha be akart csábítani az ágyába, de na: miért nem képes lépni? Én nyomuljak? Vagy mit csináljak? Ha valakinek van ötlete, megosztaná, kérem? Élek halok a visszajelzésért. 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ilyen előzmények után tegnap felhívott. Éppen a buszon ültem, amikor megcsörrent a telefonom – a számát hétvégén kitöröltem, a gyomrom mégis összerándult, hisz mégiscsak felismertem az ismerős számsort. Hozza haza a cuccaimat és péntek reggel átjönne velük, de hát ugye nem leszek itthon, ami jobb is. Viszont úgy kiakadtam ezen a pár másodpercen, hisz mindennél távolságtartóbb és tartózkodóbb volt a hangja (mégis, mi mást vártam??), hogy utána 20percig csak bőgtem. A buszon. Szép…

Az este hátralévő részében koktéloztam egy volt munkatársammal, így az alkohol és a telefonálás hatására írtam neki egy üzenetet: “Ezek után már sosem fogunk normálisan beszélgetni?” Másfél órával utána már mély álomban voltam, amikor felhívott, felkeltem és beszéltünk. Pedig tudja, hogy fél 1kor én mindig aludni szoktam.

Nem volt rossz beszélgetés, de most még jobban hiányzik. Elnézését kértem az sms-ért, mondtam, sokat ittam, erre ő meg azt, hogy reméli, nem annyit, mint ő és hogy az alkohol rossz tanácsadó. Szóval most már azon is pörgök, hogy vajon mit csinálhatott részegen? Mintha rám tartozna. Csak hát…ismerem ugye. És ha ő sokat iszik, akkor szarul van nagyon, ami a beszélgetésből is lejött. Majd mintha számon kért volna, hogy 2 hónapig nem kerestem… Végül pedig csak mondtam neki a műtétet, amin meglepődött, erre kontráztam, hogy valami csak kell, hogy jobban érezzem magam, nem? Erre már nem tudott mit mondai.

De végül holnap hazaköltöztet. Végleg. Azt hiszem, nem szabad többet keresnem. Közben pedig iszonyúan sajnálom, hiányzik, segíteni akarok rajta, csak nem értem, miért. Utálnom kellene…És nem tudom. Valaki pofozzon már fel, rázzon meg és ordítson rám, hogy “Csilllla, legyen eszed!!”

Eszem az nincs mostanában. Már azt is érzem, hogy szeretnék a barátja lenni majd idővel – erre gondoltam abban az üzenetben is, de egyelőre azt sem tudom, képes leszek-e valaha rá. hát hülye vagyok én?!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Írtam tegnap egy pro-kontra listát, a pro rész nélkül a kapcsolatunkról. Szóval lényegében egy csak kontra listát, amire úgy érzem, szükségem van. Ha kicsit elbizonytalanodnék, vagy épp kezdene enni a fene és jönnének a hülye, önpusztító gondolatok, csak rápillantok, és máris kerekebb a világ. Tényleg hasznosnak érzem, és mindenkinek ajánlom is. Bár a Jóbarátokból tudjuk, hogy nem szép dolog egy pro-kontra lista, de ebben az esetben, mivel a szakítás már megtörtént, eltekintek ettől 🙂

Szóval: Miért nem volt jó nekem?

• cigizett – engem nagyon cigi ellenesnek neveltek, így ez az egy dolog T-ben, amiről nem tudtak otthon
• utálta a bicajosokat – míg itthon éltem, rengeteget tekertem, de persze Győrben is. imádom a szabadságot, amit nyújt. ő ezzel nem így volt…már akkor is puffogott, ha meglátott egy bicajost!
• irreálisan ragaszkodik a szülővárosához, az anyjához, a barátaihoz, a gimis emlékeihez…
• nem voltam boldog, sem önmagam mellette. egyedül hagyott..nem segített beilleszkedni, se barátokat szerezni. Bezárkóztam a vele töltött idő alatt, és rengeteg munkám lesz még vele, hogy újra ki tudjak nyílni.
• pesszimista, negatív – sosem értette, miért jelentkezek én álláshirdetésekre, mivel úgyis csak ismerősöket vesznek fel így nekem esélyem sincs…
• nem támogatott, mindenért kritizált – főleg az utolsó hónapokban. Semmi sem volt jó, amit csináltam.
• nem én voltam számára az első
• hétvégén legszívesebben ki sem mozdult a lakásból, miközben én olyan ember vagyok, aki mindig csak menne
• semmiért sem vállalta a felelősséget
• egy neveletlen gyerekként kezelt
• nem volt a társam

Elég sok tüske van még bennem, így ez a lista is elég hosszú lett, de úgy érzem, a fő tanulsága nyilvánvaló: köztünk ez előbb vagy utóbb véget ért volna. Sajnos a mi utunk nem egyezik. Örülök, hogy végre én is látom ezt.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Hát, gratulálok magamnak. Megittam este egy lattét, egy kis gyengét, ami ugye sosem befolyásolja az alvásomat. Ja, sosem…Soha ne mond, hogy soha. Körülbelül 3-ig nem tudtam aludni, és utána is csak nagyon ébren. 7kor keltem is és azóta “dolgozok”. Csak kicsit fáradtan…

Nem tudom, mi történt velem, a miérteket inkább. Megint egész éjszaka gondolkodtam. Természetesen T-n és valószínűleg azért, mert hétvégén a közös barátokkal pesten volt, így tegnap még inkább szóba jött, beszéltem róla, ami fájt, bántott és elkeserített… Most ott tartok, hogy soha többet nem akarom látni, beszélni vele, vagy keresni. Közben már azt tervezem, hogy ha megyek Salzburgba, útközben leszállok Győrben és elmegyek a lakáshoz…Szóval nagyon kiszámíthatóan és logikusan gondolkodok, igen.

De tudom, ez csak egy pillanatnyi mélypont. Megint nagyon hiányzik a barátsága, a humora, a nevetések, és mivel még semmi sem tudja pótolni, sokat gondolok rá nagyon…Viszont a héten megműtik a szememet!! Egyelőre fel sem tudom fogni, pedig ez az a cél, amiért most erősnek kell lennem és ki kell tartanom. Csak ugye ez a szemműtét is olyan…minden vágyam, hogy tudjon róla és felhívjon utána. Pedig tudom, hogy nem tudja és nem fog hívni és hogy nem is lenne jó, mert a hangja megint csak padlóra küldene…az a vacak reménykedés. Ugye idővel jobb lesz?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nem tudok aludni. Órák óta csak forgolódok, köhögök, gondolkodok és így nincs értelme csak feküdni. Napok óta beteg vagyok – torok, fejfájás és hasonlók, és erre ma rá is tettem egy lapáttal: elmentem Debrecenbe wellnessezni, ami hát, most már biztos, hogy nem gyógyszer a betegségre. Szóval mától szigorúan csak gyógyulok – ezt valszeg holnap sikeresen meg is tudom valósítani, aztán hétfőtől, a mókuskerék elindulásától, ismét háttérbe szorul majd.

De időt szánni magamra mindig hasznos. Mostanában tényleg mindent megteszek magamért és a lelkemért, főleg olyanokat, amik jól esnek, olyanokkal, akiket szeretek és jókedvre derítenek. Sokat agyalok a céljaimon is. Egyelőre a mottóm még mindig (a “változások éve”-től eltekintve) a hagyom magam sodródni, de úgy érzem, hogy ha összejönne az a németországi ösztöndíj, amiért annyira lelkes vagyok mostanában, akkor a lelkesedésem mellett nagyon boldog is lennék. És erre nagyon szükségem lenne most. Nincs biztosíték arra, hogy ott megtalálom a helyemet vagy bármit is, amit keresek, de kihívást akarok, valami mást, valami változást. Hogy értékesnek érezhessem magam. Az önismeret és a Lány nagyon sokat segít ebben, és az eszemmel tudom is én, hogy értékes vagyok, de kell valami, hogy ezt el is tudjam hinni és át is tudjam érezni.

Nem érdemelt meg engem… Ez is olyan dolog, amit felfogok én, így is van, de egyelőre nem tudom elhinni. És hiába vagyok tisztában mindennel, ami ezt alátámasztja, egyelőre nem látom az átváltás lehetőségét abba az állapotba, hogy el is higgyem. Tudom, hogy milliószor átléptem érte a korlátaimat. Tudom, hogy annyi mindent megtettem érte, amit másért soha, de még csak előtte nem is gondoltam rá, hogy valaha meg fogom. Tudom, hogy sokat feladtam érte – önmagamból is, és az a részem mintha kicsit elveszett volna, most pedig újból meg kell keresnem. Tudom már a hibákat is, amik miatt nem működött. Azt is tudom, hogy sosem akartam bántani vagy manipulálni, sosem volt célom semmivel sem, egyszerűen csak nem játszottam meg magam és voltam, aki voltam. Tudom már azt is, hogy ő ezt sosem értette. Szándékosan ő sem akart megbántani engem, egyszerűen csak megbántott és ezt sosem vette észre. Tudom, hogy ő még egy gyerek, aki azt hiszi, egy kapcsolat úgy működik, ahogy ő akarja. Szerencsére azt is tudom már, hogy nem voltam hibás. És ez a legjobb az egészben, mert ezzel végre elindultam a talpra állás útján.

Én naivan – vagy csak a hülye szerelem rózsaszín ködfelhőjében – mindig is elhittem, hogy kettőnk története örökké fog tartani. Pedig…bekezdéseken át sorolhatnám az ellentéteket, amik meg voltak köztünk, csak a szőnyeg alá söpörtem. Ez vajon mindig így működik? Vagy csak én voltam nagyon bolondul elsőszerelmes???

Még mindig hiányzik. De legalább néha már jutnak eszembe szép emlékek is, amiken már csak mosolygok. Nem csak az a sok tüske, amit bennem hagyott és nem csak az a rengeteg düh, amiről már annyit regéltem. És ez jó, olyan nagyon kimondhatatlanul jó. Végre érzem, hogy tanultam is valamit belőle. Tanulni pedig mindig is szerettem.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Tegnap kimondtam végre – a Lánynál – hogy nem jönnék újra össze vele.

Nagyon nagy haladásnak érzem ezt a mondatot. T indokai és az az egész hozzáállás, ahogy ezt a helyzetet kezelte még mindig dühítenek. De ő nem kéne újra. Ahogy rájövök, mi miért volt rossz ebben a kapcsolatban, ahogy a Lány rávilágít, hogy abban, abban és abban a helyzetben nem én voltam a hibás, ahogy kiderül, hogy ha valamivel szemben ellenérzésem volt az elejétől kezdve, az az érzés minden esetben helyes volt. Ha valamit furcsának éreztem, az nem azért volt, mert én működtem hülyén, hanem mert tényleg furcsa volt. És ahogy felszabadulok lassan…az nagyon pozitív érzés.

A Lány azért még javasolta, hogy menjek el kick-boxolni, a sok feszültség miatt, ami bennem maradt. Tervezem is ezt – lassan másfél hónapja – de most annyi mindenbe belekezdtem, hogy az időmbe sem fér bele, ráadásul szemüvegesen nem is valami kényelmes vagy biztonságos. Majd valamikor azért besűrítem valahova.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Mindent túl gyorsan akarok. A felejtést, a változást, új barátokat, új terveket…- mintha minden úgy menne, mint a karikacsapás. És csodálkozom, hogy még mindig rossz és még mindig szenvedek vagy hogy ha eszembe jut, még mindig dühös vagyok, tehetetlen és kontrollálatlan.

Azt mondják, a szakítás olyan, mint a gyász. Ez igaz is lehet, rám nézve viszont csak tetézi a dolgokat, mert én eddig még senkit sem veszítettem el, aki nagyon közel állt hozzám… Így nem tudom kezelni sem a gyász érzését, sem ezt a jelenlegi helyzetemet. Üresnek érzem magam. Összetörtnek. Csalódottnak. Megbántottnak. Semmihez sincs kedvem…de mégis megyek, és csinálom, mert nem lehetek csak itthon a nap 24 órájában és mert ha megyek és csinálom, máris jobb. Máris kevesebbet gondolok rá, kevesebbet rágódok, vagy ha épp van kinek elmondani, mi bánt, akkor az is segít.

Csak ezzel az ürességgel nem tudok semmit sem kezdeni…Vajon lesz valaha jobb? Lesz valaha olyan ember, aki be tudja ezt a sebet gyógyítani? De mégis, ezek után kiben bízhatok? Vagy hogyan?

Annyira megbíztam T-ben. Kimondhatatlanul. Ő volt mindennek a viszonyítási alapja, ő volt az, akinél már az első perctől kezdve éreztem, hogy vele működni fog. Az ő véleménye volt mindig az első. Mindig minden csak érte, miatta volt, és a felelősség mégis mindig az enyém. Sosem vállalta…Utólag persze mindig én voltam a hibás mindenért. Rajongtam érte. A szerelméért. És a legrosszabb, hogy hagytam magam. Hogy hagytam magam átverni – mikor mindig olyan elővigyázatos voltam…hogy hagytam őt közel férkőzni a lelkemhez, hagytam, hogy a hülye kis beszólásaival megbántson, ami után védekezésül csak azt mondta, hogy nem érti, miért sírok, rá még soha senki nem mondta, hogy bunkó… Sokszor sírtam mellette, bármikor meg tudott bántani. Ahhoz nagyon értett… Egyszer találkoztunk az anyukájával, előtte persze veszekedtünk valami baromságon. Kértem, hogy hagyjuk abba, mert nem akartam hogy a mamája sírni lásson – milyen gáz már az! – de csak nem hagyta. Utána ezért is én voltam a hibás…hogy milyen rossz képet festek róla az anyukája előtt!! És én mégis…csak ő, csak és kizárólag ő létezett számomra. Annyi érzelmet adott nekem, ami hiányzott, amit addig még sosem kaptam, hogy úgy gondoltam, valamit valamiért. Én alapból is érzékeny vagyok, egy szomorúbb könyvön is el tudom pityeregni magam, így mindig bebeszéltem magamnak – meg ő is nekem – hogy én csak azért sírok, mert sírós vagyok. Egy hisztis kislány. Véletlenül sem azért, mert megbántott…

Az meg már másik téma, hogy mindig kislánynak tartott és kislányként kezelt. Sosem nőként. Pedig hogy vágytam volna rá! De hogy viselkedjek nőként, ha nem kezelnek annak? Ha én vagyok Nyuszifül, az aranyos, cuki, ügyetlen, bohém kis Nyuszifül? Nagyon szerettem volna nőnek lenni mellette, hogy én lehessek a Nő az életében. De erre esélyt sem adott. A nő már létezett neki, és az anyukája volt az. Hozzá viszonyított mindig mindent – bár ezt sosem vette észre. És az a nő…mindenben tökéletes. Legalábbis T szerint. Valószínűleg minden nőben ezt a fokú tökéletességet keresi, és sajnos csalódni fog, mert tökéletes ember nem létezik. Az anyukája sem az, de ezt ő sosem látta meg. Az a nő tényleg aranyos, és nagyon jó ember és kedvelem is, de olyan fokon irányította mindig a fiát – és ezt a fiú annyira nem vette észre sosem, hogy az már kabaréba illő. Mondott neki valamit, amihez T-nek semmi kedve sem volt, aztán mégis megcsinálta, mert az anyukája mondta neki… Egy ilyen anya mellett nehéz is volt labdába rúgnom. De ahogy tökéletes ember sem létezik, tökéletes kapcsolat sincs. Én el tudtam fogadni T hibáit, még ez az időleges bunkóskodás is olyan volt, amit ott és akkor azt éreztem, tudok kezelni. Úgy gondoltam, a viták is olyanok, amik minden kapcsolatban megvannak, csak intelligencia kérdése, tudjuk-e és hogyan kezelni. De nem? Nincs olyan emberi kapcsolat, ahol nincs összetűzés. Épp a kitartás lenne a lényeg! Hogy kitartasz a másik mellett mindig és mindenben, hogy megoldod a gondokat, hogy ha annyira nagyon szereted, akkor nem adod fel, nem töröd össze a szívét és nem ez az első dolog, ami felmerül a fejedben, hanem a megoldás. Mert minden megoldható – ha nem, akkor egyszerűen csak nem akarod megoldani. Ő azonban egyedül szépen lejátszotta a fejében és úgy döntött, véget vet ennek. Egyedül. Tényleg igazi társ volt, nem?
(Azt már meg sem említem, hogy amúgy már több mint 1 éve az eljegyzés gondolatával “fárasztott”. Fárasztott, mert mindig azt éreztem, mintha ezt én követelném ki tőle, mintha mindig ezt éreztette volna velem, közben én nem ezért voltam vele. Sosem ez volt a célom. De 1 éve szinte heti rendszerességgel beszélt erről. Barátok előtt is! És még a szakítás előtt is…Meg fogom én ezt érteni valaha? Miért beszélt róla, ha valószínűleg már hetek óta agyalt a szakításos dolgon? Ha ennyire kellettem neki, hogy már ilyen szint is szóba került, akkor végül mégis miért a könnyebb utat választotta??? Sosem fogom megérteni…)

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: