A szemműtét mostanában nagyon pozitív élmény. Már a gondolata is felvillanyoz, és végre: egy cél, amiért érdemes, ami mögött látom a fényt és hogy jobb lesz. Mert így lesz, tudom.

A többi pozitív élményt még gyűjtöm – és haladok. Nagyon sokat segít pl. ha utazhatok vagy kirándulhatok. Mindkettő bámulatos mostanában. Amúgy is szeretek rácsodálkozni a világra, és ha megyek, látok, tapasztalok, akkor legalább nem csak a gondolataim kötik le minden figyelmemet, hanem az a sok szép és jó dolog is, ami körbevesz.
Tegnap elvittem Anyát Kassára. Azt tudni kell a szüleimről, hogy nagyon nem utazósok. Bár elég érdekes a családunk összetétele és ez köszönhető annak is, hogy Apukám gyerekkoromtól külföldön dolgozik, de ők ketten sose mennek sehova. Nem hogy a családdal közösen…Így mi sosem utaztunk. Aztán én most, hogy hazakerültem, szinte feladatomnak is érzem, hogy ezen változtassak. Nem vagyok az az unatkozós ember…Mikor T képes volt úgy eltölteni egy hétvégét, hogy csak a TV-t nézte az ágyból, az összes szál hajamat ki tudtam volna tépni…Egyenként. Hisz egy életünk van, és ő képes arra, hogy ezt így elfecsérelje, mikor a világ tele van klasszabbnál klasszabb dolgokkal? Én imádok utazni és imádom azt a változást is, ami egy utazással jár. Szóval ezért mentünk Kassára. Világot látni és kapcsolatot építeni – egymással.

Kassa

És úgy érzem, jól sikerült. Pedig Anyával általában megőrjítjük egymást…De most beszélgettünk sokat, vásároltunk – szintén sokat, sétáltunk a szörnyűséges időben (-9 fok, hó és szél) Kassa amúgy szép főutcáján és láttam rajta, hogy a sopánkodástól eltekintve ez neki is jó volt. Következőleg elviszem Egerbe…aztán egyszer talán wellnessezni – de azért ennyire még ne szaladjunk előre 🙂

Bükkszt

A mai “utazás” már más tészta volt. Barátokkal elmentünk Bükkszentkeresztre sétálni egy kicsit, amit kicsit elnyújtottunk. Sokat nevettünk, láttuk, ahogy csillog a hó a napon. Szinte érzem, hogy egy elem vagyok, amit (akit) az ilyen élmények fokozatosan töltenek fel. És még messze vagyok a 100%-tól, de átlagban olyan 30% már lehetek. (Ez is csak azért 30, mert sajnos még mindig sírok néha, ha eszembe jut…Pedig a Lány sokat segít, és az a heti házim szintén sokat adott hozzá az önbecsülésemhez és az önbizalmamhoz…De az is igaz, hogy T volt a legjobb barátom. És most hétvégén itthon van. És még csak nem is beszéltünk…És ha ez eljut a tudatomig, az még mindig olyan, mintha egy kést forgatnának meg bennem. Szép lassan…)

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nem Miskolcon élek, hanem egy kisvárosban mellette, viszont az itthonom csak ez. Ez a nagyváros, ahol mindent el lehet intézni. Ide jártam gimibe, ismerőseim nagy része is itt él. Én sosem szerettem. Szürke, barátságtalan, elmaradott, de tényleg, sosem éreztem igazán jól magam itt. T ezzel szemben eleinte jött volna haza, de mióta Győrben éltünk, ő is azt mondta (hazudta?), hogy semmi pénzért sem. Ezért is érzem azt, hogy ilyen helyzetet, amibe most kerültem, csak az Élet írhatott mert én önszántamból valószínűleg sosem jöttem volna vissza. T-vel rengetegszer volt téma köztünk ez a költözés, mármint a hova, merre. Kenheti rám a felelősséget, de attól még ő is beleegyezett, hogy Győrbe menjünk. Így májustól ott laktunk. Neki lett munkája, én pedig bevállaltam – akkor még diákként – az ingázást a pesti munkahelyemre, az otthonról dolgozást és hogy aktívan ráfekszek a munkakeresésre. Éreztem, hogy idővel úgyis találok majd valamit és minden megoldódik. Pedig baromira egyedül voltam. Próbáltam kimozdulni, piacra járni, vásárolni, bicajozgatni, de T sosem akart aktívan segíteni nekem beilleszkedni…Nagyon szerettem Győrt. És azóta rengeteget álmodtam róla. Teljesen más, mint Miskolc, pedig az iparváros jellegükben megegyeznek. Győr az Nyugat, és annyira érződik is ez rajta. Tiszta, zöld, rengeteg sportolási lehetőséggel, felújított játszóterekkel, mosott utakkal, naponta ürített szemetesekkel, sőt, mivel játszótér volt a lakásunk ablaka alatt, még azt is láttam, amikor a játszóterek játékait tisztítják. El sem akartam hinni! Szóval ha nem lenne elég, hogy elvesztettem azt az embert, akire a jövőmet építettem, az önállóságomat, amit szintén szerettem és megszoktam, még azt a várost is elvesztettem, ahol a jövőmet építeni akartam. Vissza már nem megyek, nem tudnék ott élni, ahol ő… és megint végigjátszani a munkakeresés lépéseit. Pesten 2 évig éltünk együtt, így most nem érzem úgy, hogy odahúzna a szívem, pedig a munkahelyem ott van. Hiába igénylem a változást és az új élményeket, most egy ideig biztosan itthon maradok. Állandóságra vágyom, egy munkára, ami miatt nem pestre kell ingáznom, és amit szerethetek és amibe minden feles energiámat belefektethetem és új emberekre, akik befogadnának, hogy ne legyek annyira nagyon egyedül. Emellett kicsit azt is érzem, ezzel a hazajövetellel mintha feladatot kaptam volna. Nekem sosem volt felhőtlen Anyukámmal a kapcsolatom, de most itt vagyok, és az is a dolgom, hogy ezen változtassak. Változtatni is fogok!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Körülbelül egy hónapja szakított velem az az ember, akire – nyálasan hangzik, de – az egész életemet felépítettem. A hatására 180°os változás ment végre az életemben  és most, lényegében szintén miatta, megint minden felborult. A megszokott önállóság után 25 éves fejjel hazaköltöztem, Anyukámhoz, tesómhoz és az itthon maradt barátokhoz.

Most ezzel a bloggal magamban is szeretném tartani a lelket. A csalódást túl lehet élni, csak egyelőre minden lélegzetvétel fáj – és igen, 1 hónappal a történtek után is szinte mindig csak rágondolok. Sőt, mostanában minden este róla álmodok, ami még rosszabb, mert nem tudok ellene mit tenni. Nélküle egyelőre terveim sincsenek. Próbálkozhatok én munkakereséssel, vagy ösztöndíjak pályázgatásával, de úgy érzem, bármit is találnék most, csak menekülésként szolgálna.

Mindezek ellenére hiszem, hogy idővel talpra fogok állni. A haladásomról pedig ezen a felületen szeretnék beszámolni.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: