(A közös baráti társaságban)

Mostanában nagyon foglalkoztat a téma, emellett egyre inkább érzem, hogy rossz velük. Persze, vannak jó pillanatok, és tetszik, hogy nagyon figyelmesek: látni rajtuk, hogy ügyelnek, hogy véletlenül se említsék őt, vagy bármit, ami vele kapcsolatos. De tudnak róla. Tudják, mit csinál, hogy van, vagy éppen hol. Együtt szerveznek programokat. Vele és nem velem… Ha itthon van, minden csak körülötte forog – én minden nap itthon vagyok, de körülöttem sosem forog semmi sem. És nem hiszem, hogy tudatosan, de ők választottak. Észrevétlenül is Őt választották.

Persze, hisz az ő barátai voltak…és tudom, fordított helyzetben én is azt várnám a barátaimtól, hogy engem támogassanak, hogy velem jöjjenek nyaralni és velem legyenek, amikor szükségem van rá. Csak hát igen, én voltam olyan hülye, hogy lemondtam a saját barátaimról érte, mert nekem csak ő létezett. Akkor nem mintha számított volna, de én ezt a gesztust sosem kaptam meg tőle.  Így most persze megint én vagyok az, aki egyedül maradt. És aki keresgélhet magának új társaságot. Akiket soha többet nem fog elhagyni egy ilyen hülye önző ember szerelméért.

Menni fogok. Nagyon nehéz, mert szeretem őket. Szeretem a társaságukat, a vicceket, a személyiségüket, de nekem már nincs helyem köztük. Igazából sosem volt…engem csak befogadtak. És ez most szarabb érzés, mint a szakítás maga volt. Most duplán egyedül és üresnek és céltalannak érzem magam…