Sok gondom van önmagammal. Emellett nagyon szeretek önmarcangolni is. Ha bármi történik, legyen az bármilyen konfliktus, én azon napokig(hetekig, hónapokig…) emésztgetem magam. A végén persze mindig magamat kihozva hibásnak.

De egyedül nem lehetek a hibás, olyan logikailag sem létezhet. És minél többet agyalok ezen, annál inkább világosabb. Nem vagyok én rossz ember. Sem olyan, akit nem lehet szeretni. Jó ember vagyok. Érzékeny, hirtelen haragú, a világ minden baját a vállaira vevő, értelmes, puffogós, aranyos, de jó ember. És ezt kell tudatosítanom magamban. Szeretnem kell önmagamat. Szeretnem kell a jó tulajdonságaimat, tisztába kell jönnöm a rosszakkal és el kell fogadnom azokat.

Tudom, hogy fogok találni olyan valakit, aki mindennél jobban szeret. Akivel nem lesznek olyan hülye vitáink, mint T-vel voltak és aki nem fog úgy kitenni, mint ő… Aki csak velem akar majd élni, aki gyerekeket akar majd tőlem, aki közös lakást és közös jövőt tervez, akinek mindenkinél fontosabb leszek. Aki nem hagyja majd, hogy olyan magányos legyek, mint voltam. Aki nem fogja majd a fejemhez vágni, hogy “hisz mi nem vagyunk összekötve” és hogy “anyám az egyedüli ember, akire számíthatok”.

Tudom, hogy valahol rálelek majd arra az egyre. De előbb magamat kell szeretnem nagyonnagyon.