A munkám sokak szerint nagyszerű. Bár csak azért tartják annak, mert otthonról dolgozok, mármint lényegében a világon bárhonnan és az milyen menő/laza/különleges egyben.

Ja persze, mindez igaz is rá. Csak azzal nem számol senki sem, hogy heti 5 nap egy lakásban – legyen az 30nm-es, mint a győri albi vagy 100nm-es családi ház, mint az itthoni – őrjítő. Ha nem ér semmi hatás, nem vagy emberek közt, baromira elszoksz tőlük, antiszociális leszel és a végére meg is őrjíted magad. Mindent próbáltam és próbálok is megtenni, hogy ezt elkerüljem, mégis érezhetően hat rám. Szóval senki se higgye, hogy otthonról dolgozni jó dolog. Mondjuk a lakásban legalább mindig rend lesz, de lelkileg felőröl.

A másik oldalról pedig hihetetlenül rugalmas. Tényleg bárhonnan melózhatok, ráadásul még időbeli korlát sincs, szóval akkor kezdek, amikor akarok és addig, ameddig a kedvem tartja. Nagyon nagy szabadságot ad, amit szerintem semmi sem tud pótolni – kicsit tartok is attól, hogy mi lesz, ha lesz egy rendes, sokkal kötöttebb munkahelyem, ott vajon mihez fogok kezdeni?

Viszont most úgy érzem, mindenképpen szükségem van a váltásra. A szakítás feldolgozásában is szükségem lenne egy új közegre, valamint azért is, mert ha nem kezdek el valami újat, akkor örökre beleragadok ebbe a jelenlegibe és később még nehezebb lesz a váltás. Azonban egyelőre még mindig céltalan vagyok…még mindig hozzá kötődnek a terveim, a vágyaim, az álmaim és a jövőm, és még mindig nem látom sajnos, hova akarok menni, mit akarok csinálni és azt miért. Egyelőre hagyom magam sodródni, aztán valami csak lesz. Úgy érzem, találkozni fogok azzal a lehetőséggel, amelyikkel találkoznom kell. És minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Csak ugye az a fránya idő, ami megoldaná a dolgokat…azt nincs türelmem kivárni.