Nem véletlen nem írtam eddig. Volt pár nagyon boldog napom, napról napra jobban és szebbnek érzem és ahogy kapom azt a soksok pozitív visszacsatolást, azok szintén sokat hozzáadnak a hangulatomhoz. Jobb nélküle, lelkileg és fizikailag is jobban vagyok – de egy adalékom még van a történethez.

El sem hiszem, komolyan. Maradtak nála dolgaim, amik nem lettek volna olyan lényegesek, de ott maradt a sisakom is, ami miatt, mivel nekem a bicaj a közlekedési eszközöm, elég elkerülhetetlen volt, hogy felkeressem. Plusz a lakás kaucióját közösen fizettük, plusz a netszámla még mindig az én nevemre érkezett és ezeket a szálakat el kellett vágni. Úgy éreztem, a lezáráshoz ezek mind szükségesek. Legalábbis számomra…

Szóval ma volt a napja, hogy visszakapom a dolgokat. Legalábbis azt hittem, nem lesz ezzel gond, rendes lesz és korrekt, mint az álmaimban. Persze, ez nem valósult meg. Az csak egy része a viselkedésének, hogy “ő mennyire túl van ezen az egészen, és hogy mennyire boldog. Mennyire rossz volt neki a december, de véletlenül sem azért, mert hiányoztam.” Persze ha túl lenne, valszeg így hangoztatná, igen… “hogy én milyen hadjáratot folytattam ellene a barátai körében, pedig mindenki mennyire mellette áll. mert hogy neki mennyire igaza van!” És hogy konkrétan azért szakított velem, mert ugye a közös számlánkat, az ő pénzét (amit eredetileg lakáscélra tettünk félre!!!) én akartam kezelni!! Jajj szegény fiú, ugye?

A kauciómat persze nem adta vissza. És azért nem, mert hogy az albitámogatást ő a munkahelyétől kapta, és azt velem 2 évig folyamatosan megosztotta, így inkább nekem kéne visszaadnom neki közel 200 ezer forintot. Mert hogy szerinte a kaució meg ez a pénz, amihez neki köze sem volt, amihez én kajtattam a számlás lakást és magától ajánlotta fel, hogy felezi velem…szerinte ez a 2 pénz ez egy kategória. És hogy ő ügyvédeket is megkérdezett és hajlandó bíróságra vinni az ügyet, mert neki van igaza. És hogy én milyen kicsinyes vagyok, és buta, mert közgazdászként még számolni sem tudok és hogy ő mennyire jó döntést hozott, hogy megszabadult tőlem…Azt a rohadt eget, hát ilyen emberrel éltem én együtt 2 évet???  Hogy a fenébe bírtam elviselni? Mégis milyen aberrált gondolkodás ez?

Kész. Pedig olyan büszke voltam magamra. Olyan érzelemmentes tudtam maradni. Sőt, mikor mondta, hogy mennyire boldog nélkülem, még azt is ki tudtam szúrni, hogy “nagyon örülök neki.” Erre már nem tudott mit mondani… Tényleg jó döntést hozott. Én olyan fülig szerelmes voltam belé, hogy évekig rohadtam volna még mellette. Köszönöm.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Azt hiszem, ezt ilyen konkrétan még nem fogalmaztam meg, de az elmúlt hónapokban nagyon konkrétan ez volt a célom. Csak olyan programokba vágtam, amiket örömmel csinálok, amik kimozdítottak a megszokásból és a begyöpösödésből, amik valami újat adtak és mozgalmasak voltak. Szeretem és igénylem is az izgalmat, és a sok feszültség után, amin T-vel átestem, öröm volt az a változatosság, ami itthon körbevesz. Programozni ráadásul azért is érdemes, mert eltereli a figyelmedet, így jól is érzed magad + az agyad is kikapcsol, amire hihetetlenül szükség van egy ilyen nehéz időszakban.

A hétvégém így megint a bringázásról szólt, és megint egész keményen: szombaton 80km-t mentünk, fel Bükkszentkeresztre – ismét megállás nélkül, tegnap pedig egy bevásárlókörutam volt, ami szintén 40km-esre sikeredett. Ezek a túrák tényleg annyira kimondhatatlanul hiányoztak. Nem is tudom, mi lesz velem, ha sikerül visszamennem pestre, hogyan fogok ott bicajozni?

Pedig nagyon rajta vagyok a visszakerülésen. Felturbóztam a CV-met, lelkesen küldözgettem is: a héten 4interjúra hívtak be, de az egyiket le kell mondanom, mert nem tudok elmenni szabira, máshogy pedig nem tudnám megoldani. 3 napot tudok pesten lenni a héten, így 2 interjúra ellógni napközben elég necces, még a napi egyet sem tudom, hogyan fogom kivitelezni. Mindenesetre aki olvasta, szorítson nekem nagyon, főleg szerda 11 körül – azt az állást szeretném a legjobban. Csak szeressenek ők is engem! 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szerepelt az álmomban és ezt a mondatot kaptam tőle.

És az álomban még mindig azt vártam, hogy eljegyez…

Mikor lesz már ennek vége? Mikor lesz végre egy T-mentes napom? Mikor lesz végre olyan, hogy egy nap nem fogok rágondolni…?

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Az a gond azzal, ha éjszaka jár az agyad és fejben összeteszel egy logikus eszmefuttatást – másnapra valószínűleg nagy részét elfelejted. Ezt a címet, hogy a szív mindent kibír, eredetileg az előző posztnak adtam.

A szakítás után nagyon sokat olvastam, főleg a témáról. Mivel elsőnek estem át ezen az érzésen, nagyon érdekelt, mások mit éltek át. Hogy volt-e létjogosultsága annak a sokmindennek, ami rám tört… Hogy azt érzem-e, mint mások és hogy az helyes-e. Aztán többször előfordult, hogy belefutottam ebbe a mondatba: “a szív mindent kibír”. Nagyon megtetszett, ráadásul nagyon igaznak tűnt azokban a napokban. Minden nap azt éreztem, hogy nincs tovább, hogy nem bírok még egy napot, hogy fogalmam sincs, hogy fogok felkelni – de a szívem vitt tovább, akármilyen nyálasan is hangzik ez. Mikor azt hiszed, hogy kész, vége, a szíved akkor is dobogni fog. Lehet, hogy összetörik, és egy ideig még biztosan darabokban lesz, de ebbe az óriási, megfogalmazhatatlan csalódásba nem fogsz belehalni. Túléled. Idővel pedig csak erősebb leszel. Mert a másik segítőnk itt az idő. Légy türelmes 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ez a jelenlegi állapot – hogy végre segédeszköz nélkül látok – valami hihetetlen. Eddig én is azt érzem, hogy életem legjobb döntése volt. Leírhatatlan.

Este feküdhetek az ágyamban, nézhetem – és láthatom – a távoli utcai lámpát, a hátsó szomszédunk hatalmas fenyőfáját, a fán a tobozokat, a buszt, ha elhalad egy távoli utcán…és ezek egytől egyik apróságok, mert mégis mi van abban, hogy látsz egy fenyőfát? De maga az, hogy én látom azt, hogy LÁTOM, csupa nagybetűkkel, az számomra óriási. Hogy reggel felkelek és besüt a nap és akkor is látok, nem kell a szemüvegért felpattannom. Imádom az érzést. És ami a legpozitívabb, hogy magamat is sokkal jobban szeretem szemüveg nélkül. Sokkal több az önbizalmam, jobban szeretek tükörbe nézni – jobban mondva sokkal hiúbb vagyok, mert mindig csak magamat keresem a tükrökben 😀 – és jobban szeretek emberek közt lenni a megújult külsőmmel.

Most, hogy látok, úgy érzem, sokkal jobban látszom is. Ez vagyok én és itt vagyok újra. Végre 🙂 Két és fél év után kezdek újra az a kiegyensúlyozott, boldog lány lenni, aki T előtt voltam. Csak most már egy sokkal tapasztaltabb, okosabb, nőiesebb kiadásban.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Van egy fiú – a neve legyen Kaland – aki tetszik. Jobban mondva a fokhagymafeneke tetszik, de az tényleg nagyon kis formás rajta.

Szóval 2 héttel ezelőtt, a farsangi bulink után Kaland megfogta a kezemet, így mentünk a villamoshoz. Persze, olyan az én szerencsém, h sokat ivott, így nem emlékezett erre, sőt, rám sem. Pedig erre a forgatókönyvre nem gondoltam volna, de hát, ez van.

E hét kedden összeültünk kollégákkal, és jött Kaland is. Felhívattuk magunkat a lakására, hisz 2 percre volt a kocsmától, ahova beültünk. A többiek 2kor leléptek, én ottmaradtam Kalanddal és 4ig csak beszélgettünk, de egész jó és egész személyes témákról. (Kaland kicsit fura, de érdekes, különleges, és teljesen más, mint T.) Aztán hajnal 4kor megszólalt, hogy jó, most már döntsük el, mi legyen, ő nem nyomul lányokra, ha a lány sem nyomul, de nyitva hagyja a szobája ajtaját, gondoljam meg, bemegyek e rajta…Persze, nem mentem be. Hiába szeretném, hogy Kaland kaland legyen az életemben, nem éreztem helyesnek ezt az egészet.

De a másnap volt a legfurább. Kaland ugye a munkatársam is, viszont józanon nem képes lépni felém semmit sem. Már többször ráírtam a céges chaten is, kerestem az irodában is, de semmi visszajelzés. Érti ezt valaki? Hogy lehet ilyen Nyúl Béla ez a Kaland? Nem hiszem, hogy nem tetszenék neki, szerintem valami van ott, főleg, ha be akart csábítani az ágyába, de na: miért nem képes lépni? Én nyomuljak? Vagy mit csináljak? Ha valakinek van ötlete, megosztaná, kérem? Élek halok a visszajelzésért. 🙂

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Szombattól máig 120 kilométert bicajoztam. Ebben volt egy kb 70 km hosszú Zsolca-Varbó túra, ami csodaszép volt, izgalmas, mozgalmas és nagyon kemény, így első hosszabb bicajtúrának az évben! Egész sok szint is volt benne, amire kiemelten büszke vagyok, hisz mindig kis puhánynak tartom magam, de ezeken az emelkedőkön megállás nélkül feljutottam, ami elég menő azért. Főleg mert, mint mondtam, ez volt az első komolyabb bicajtúrám az évben!!! Ezek után lefele már úgy suhantam, mint a szél.

A többi tekerés nem volt olyan nagy szám, szombaton a volt munkahelyemre mentem el, ma meg a rendelőbe, megröntgeneztetni a fogamat. De a bicajozás még mindig nagyon felpörget és boldoggá tesz. Most jövök csak rá, mennyire hiányzott!!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Abból az indíttatásból, hogy szombat este csak nem ülhetek otthon, kimentem tegnap a pálinkafesztiválra, ahol tömeg az nem volt és olyan emberekkel lógtam, akikkel eddig sosem, de hát az ilyenek mindig jók. Főleg ha van pálinka is 🙂

Ezt a nyakláncot szereztem be, amit még a nikkel allergiámmal is hordhatok! Nem hordok ékszert már két és fél éve, mert mindegyiknél előjön az allergia és a foltocskáim. Azonban mióta T nincs, nincsenek foltok sem. Az allergiám megvan még, de sokkal kevésbé jelentkezik, mióta nincs az a folyamatos megfelelni akarás. A barátnőim nagyon jót nevettek, mikor ezt elmeséltem nekik, azt mondták, ez a szervezetem jelzése, hogy végre jobban vagyok. És ha legközelebb egy pasitól kiütéseim lesznek, akkor meneküljek azonnal 😀

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ami poén a hetemben és eddig a legeslegvalószínűtlenebb esemény, amire valaha gondoltam volna, az a következő.

T előző barátnője is abból a városból származik és él, mint ahonnan én is. Anyukámnak ezt elmondtam, de csak januárban, mert nem akartam, hogy hamarabb nyomozgasson vagy bármit halljon, ami negatív lehet. Viszont amikor elmeséltem neki pár részletet – a család nevét direkt nem mondtam, rögtön rájött, hogy ismeri őket, főleg az anyukát. Egy 7ezer lakosú városkában ez ugye annyira nem meglepő…De nem tudtam be neki nagy jelentőséget, azt gondoltam, hogy rendben, ismerik egymást, engem úgy sem, nem tudják, hogy T-vel vagyok/voltam, miért érdekelnének? Na persze, mert az élet pont így működik. Anyukám hétfőn találkozott a lány mamájával a munkahelyén, akinek mi volt az első kérdése hozzá? Bizony, kitaláltátok: “Hogy van a lányod?” Kicsit hátborzongató…de ők már akkor tudtak rólam, amikor még el sem kezdődött T-vel a kapcsolatunk. És most is hallották, mi történt. T azóta nem beszél ezzel a lánnyal, így biztos nem tőle tudják a nagy hírt, de akkor vajon kitől? És hogyan? És honnan ismernek ők engem? És ugye nem figyeltek meg végig a két és fél év alatt? vagy folyamatosan nyomon követtek, követték a kapcsolatunkat, kíváncsian várva, mi fog kisülni belőle?

Annyira de annyira érdekel ez a lány, viszont felkeresni valószínűleg botorság lenne és valszeg nem is fogom. Nem éri meg egymás szívét fájdítani, főleg egy ilyen ember miatt. Bár vannak olyan gondolataim, hogy poén lenne, ha összebarátkoznék a lánnyal, végülis ő 7 évig, én 2 és fél évig bírta ki ezt az embert, akit sokkal kevesebb ideig kellett volna. Lenne miről beszélnünk!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Nagyon meglepő dologra jöttem ma rá.

T-vel végig az volt a kapcsolatunk mottója, hogy “mindig kell egy első”. Én mondtam ezt először neki, talán még a kezdet kezdetén, és mivel ebben a kapcsolatban nem csak nekem volt minden újdonság, hanem neki is, többször is hangoztattuk. Szerettem ezt a mondatot és szerintem ő is. Csak ugye arra nem gondoltam eddig sosem, hogy ez a mondat magában foglalja a csalódást is. Mert ha mindig kell egy első (kapcsolat, szerelem, ki mit gondol bele, én most leginkább ezen a vonalon mozogtam), ahhoz az elsőhöz mindig tartozni fog az első csalódás is. Az elsőnek mindig véget kell érnie…hogy követhesse a második.

Lehet tényleg csak túl sokat gondolkodtam 🙂 ami igaz is, az elmúlt hetem másról se szólt, de nagyon pozitívan éltem meg. Sokat lezártam magamban, sok érzést feldolgoztam, elfogadtam. Tudom, hogy most ezt a dolgot kell átélnem és azt is tudom, hogy ennek így kellett lennie. A földre kellett kerülnöm, hogy talpra tudjak állni. És jobb leszek, mint valaha. Legalábbis a szemem már tuti nem lesz -8as 😉

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: